A csikvándi példa

Győr felől jövet a 83-as úton Tétszentkútnál kell jobbra fordulni, s már csak három kilométer Csikvándig. Kis falucska ez, emberemlékezet óta nem volt ezernél több lakosa. Itt nem marad meg senki, akinek világi vágyak emésztik a lelkét. Akik nem mentek el törekvőbb községekbe, netán városba, lemondtak egynémely korszerű élményről – cserébe közelebb maradtak a Jóistenhez. Itt nincs nyüzsgés. Reggel reggel van, kakasszó meg harmat, délben meleg, este csönd. Nincs rohanás, sem dízelszag, körbevesz a hamisítatlan magyar táj. Csikvándon a legfontosabb látnivaló az emberek szeme. Olyan kedvesség ölel körül, amilyent sehol máshol nem éreztem soha. Jó szándékú, barátságos emberek, bölcs öregek, mosolygós fiatalok akadnak mindenfelé, de hogy egy egész falu kedves legyen, olyannal nem találkoztam korábban. Kevesen voltak a csikvándiak mindig, de: voltak. Egészséges öntudatú nép lakott errefelé. Két felekezetnek is áll temploma a faluban, de a megosztottság soha nem volt forrása a viszálynak: az ökumenét Csikvándon jóval előbb feltalálták, mint Rómában vagy az ágostai hitvallású evangélikusok zsinatán.Legutóbb azért voltunk Csikvándon, mert fontos dolog történt. Szent István volt, búcsú (persze a lutheránusok is tartják, elvégre ők is magyarok), ünnepélyesen felállították a millenniumi keresztet; de volt még valami. A község régi evangélikus elemi iskolájában megnyitottak egy időszaki kiállítást (legalábbis így kell mondani hivatalosan). „Csikvándnak nincs jegyzett népviselete” – szerénykedik az ötletgazda Ellus néni, aki néhány hónapot szánt rá az életéből arra, ami most az iskola egyetlen tantermében látható. S még hozzáteszi: „Tudod, ez nekünk fontos.” E két mondatban bennfoglaltatik az esszencia. Végül is amit látunk, az megegyezik azzal, amiért láthatjuk. A mai csikvándiak átérzik, hogy nem csak a buzsáki, a matyó meg a magyar népi múlt keresett, díszes emlékei fontosak, sőt hogy az a sokszor talmi csillogás elfedi a lényeget. Mert nekik az a fontos, hogy az ő eleik miként főztek, mostak, ettek, öltözködtek, szültek, dolgoztak; milyen volt a ruhájuk, a szobájuk, a kocsijuk. Milyen iskolát végeztek, milyen dicséretet kaptak, mit jegyeztek be a családi Bibliába.Jellemző a csikvándiakra, hogy kezdetben kissé bizalmatlanul fogadták a kiállítás ötletét. Úgy érezték, illetéktelenül behatolnak családi múltjukba azzal, hogy közszemlére teszik a dédi esküvői bugyogóját vagy a nagypapa dicsérő oklevelét, amelyet mint gazdasági cseléd kapott a földmívelésügyi minisztertől. Többen kedvetlenül bányászták elő a láda mélyéről meg a padlásról a kiállítási tárgyakat, de miután meglátták az egészet egyben, s kivétel nélkül megérezték, miért kell ezt így megmutatni, önként lemondtak a beadott tárgyakról – feltéve, hogy azok együtt maradnak.Az elemi iskola előszobájának falán látható Polgár Lajos bácsi gyűjteménye. Nem kevesebb, mint Csikvánd történelme a honfoglalástól napjainkig, térképre vetítve. Lajos bácsi kőműves. Egy életet szolgált le, nap mint nap, látástól vakulásig malterosvödrök és téglafalak között, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szeretett szülőföldjéről, szűkebb hazájáról minden elérhetőt föl ne derítsen. Megfordult a budapesti hadtörténeti levéltárban meg a győri egyházmegyei könyvtárban csakúgy, mint a szomszédos rábahídvégi határban, a térkép jelezte római út maradványait megkeresni.Csikvándon nincs semmi, ami egy kereskedelmi televíziót érdekelne. Csikvándon élet van. Emelt fővel járó emberi öntudat, értékesebb a hagymázas modernkedő locsogásnál. Itt tudják: nem azért vágyunk a mennyországba, mert híres műemlékek ékeskednek ott, hanem mert jó nekünk ott lenni.