A fegyenctelep mai rabjai

Ausztráliáról először Marco Polo tett említést, amikor emlékirataiban leírta, hogy „létezik egy nagy déli kontinens”. Néhány évszázaddal később több európai flotta is megpróbálkozott a felfedezésével, de a modern, angol műveltségű Ausztrália csak James Cook 1768–70-es felfedezőútja után született meg. A titokzatos déli földrészt a brit birodalom Ausztrália néven kebelezte be. A gyarmatosítást a bűnözőktől való végleges megszabadulás motiválta, Angliában ugyanis az idő tájt a nyomor szinte futószalagon gyártotta a rablókat és a gyilkosokat. A bűnözést deportálással igyekeztek megfékezni: a fegyenceket Észak-Amerikába szállították („fehér rabszolga-kereskedelem”), de a függetlenségi háború után megváltozott az irány. Cook kapitány jelentéseire alapozva Ausztrália lett az új célállomás. Az uralkodó elrendelte a fegyenctelep megalapítását. Ekkor jött létre Sydney. Az elnevezés egyébiránt kínálta magát: annak idején belügyminiszterként Sydney lord indította el az első fegyencszállítmányt. Az angolok 1788. január 25-én vetettek horgonyt Ausztrália partjainál, ám a parancsnokok csak hosszú hónapokig tartó utazás, keresgélés után találtak megfelelő kikötőhelyet. Az öböl környékét akkor sűrű erdő borította.Sydney ma a világ egyik leginkább magával ragadó, legszebb városa. Először 1991-ben jártam az egykori fegyenctelepen. A látvány lebilincselt, azonnal a rabja lettem. Talán még sokan emlékeznek rá: az azóta a profi bokszolók táborába lépett Kovács István kilenc évvel ezelőtt éppen Sydneyben lett először amatőr világbajnok.Akkoriban a Homebush Bay városrészen telepített 760 hektárnyi olimpiai parknak még híre-hamva sem volt. Ma az olimpiai műsoron szereplő huszonnyolc sportág közül tizennégynek helyet adó sportkomplexum a világ nyolcadik csodája. Kínálja magát a szép lassan elcsépeltté váló fordulat: formájukban és kivitelezésükben a XXI. századot idézik a nem is szuper-, hanem hipermodern sportlétesítmények.Az olimpiai park Olimpic Boulevard-jának híres forgatagában tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámészkodva úgy érzi magát az ember, mintha kiszakadt volna a valóságból. Mintha az Olimpia nevű bolygón sétálgatna, többezred magával.Hogy jobban „megrajzoljuk” az aréna finoman ívelt formáit, nem árt egy kis kitérőt tenni. A négymilliós metropolis egyik jelképe és büszkesége a Sydney-öböl jobb oldalán húzódó félszigeten, a Bennelong Pointon huszonhét éve felépült operaház, amelyet három oldalról tenger vesz körül. A dán Utzon tervezte, a kulturális épületegyüttes dagadó vitorlájú csónakokra emlékeztet, bár az őslakók, az aboriginálok szerint egy helybéli kagyló héját formázza. Aligha akad ember a glóbuszon, aki valamilyen módon – tévében, újságban vagy képeslapon – legalább egyszer ne látta volna.Nos, nagy vonalakban az olimpiai park több sportpalotája is formázza az operaház egyes építészeti elemeit, így nemcsak az ötkarikás játékok versenyeinek helyszínein, hanem szinte az egész városban tökéletes a harmónia. A sikerért, a felejthetetlen élményekért mindent elkövető gondos házigazdák vitathatatlanul maradandót alkottak: az évezred utolsó olimpiája a saját korát messze megelőző színvonalú színhelyeken, optimális körülmények között, kitűnő hangulatban zajlik. Más kérdés, hogy az ausztrálok több mint hatmilliárd ausztrál dollárt fektettek be (1 AUSD = 172 Ft).A nyitóünnepségnek otthont adó, száztízezer nézőt befogadni képes olimpiai stadiont mindannyian láthattuk a televízióban. Kívül-belül impozáns épület. A nyitány másnapjának késő estéjén betévedtem az üresen árválkodó betonkolosszusba. Vakítóan világítottak a reflektorok, s meglepetésemre, dolgoztak a pálya közepén. Munkagépek takarították a visszhangok alapján az egész világot elkápráztató ünnepség hordalékát.Ki kell hangsúlyozni, hogy az újkori olimpiák 1896 óta íródó történetében még soha nem épült ekkora stadion a nyitányra, amely egyébként otthont ad a nyitó- és a záróünnepségnek, a jövő héten pedig az atlétikának és a futballtorna döntőjének.A stadion tőszomszédságában található az ovális üvegpalota, a Super Dome. A minden este fényárban úszó csarnokban a tornászok mutatják be négy év gyilkos edzéseinek az eredményét. Egy rossz mozdulat, és kárba veszett hosszú évek munkája, kitartó küzdelme, tán örökre szertefoszlanak az álmok. Az olimpia erről szól: azon az adott egyetlen napon, abban a néhány percben vagy másodpercben, ott és akkor nem lehet hibázni, különben vége mindennek. A nézők persze ezekért a végletekig kiélezett csatákért, az idegtépő izgalmakért tódulnak a lelátókra.De sétáljunk csak tovább az ötkarikás korzón, az Olimpic Boulevard-on! Balra pillantva már távolról látszik a csészealj alakú Dome. Félreértés ne essék, a furcsa formájú, ám környezetétől nemhogy elütő, hanem ahhoz pontosan illeszkedő kosárcsarnok egyszerűbb és kisebb, mint a Super Dome.Nem lehet elmenni szó nélkül az uszoda, ha úgy tetszik, a fő úszóközpont mellett sem (mert van egy kisebb is az olimpiai parkon kívül). Belépve igencsak meglepődik az érdeklődő: a bemelegítésre és a döntők utáni levezetésre szolgáló kismedencéket kisebb pálmafaliget öleli körül. Az aranyéremre áhítozó sportoló úgy érezheti magát, mintha a világ leghíresebb üdülőhelyein, mondjuk a mexikói Acapulcóban, a Hawaii-szigeteken, netán éppen itt Sydneyben, a női strandröplabda helyszínén, a Bondi Beachen nyaralna és napozna. Az uszoda egyik hosszanti oldali, amúgy roppant magas és rendkívül meredek, igencsak merész tervezésű és kivitelezésű tribünje azt az érzetet kelti a látogatóban, mintha azonnal rászakadna. Pedig ettől igazán nem kell tartania, legfeljebb attól, hogy a nézőtéri hangorkán miatt egyszer csak leszakad a plafon. Megfordultam már néhány világversenyen, nemzetközi úszóviadalon, mit ne mondjak, legutóbb éppen az 1998-as perthi világbajnokságon, ahol időnként ugyancsak az emberiség ősi hangjaira emlékeztető őrjöngést lehetett átélni, de megközelítőleg sem volt tapasztalható olyan féktelen őrület, mint itt.Ráadásul itt bábeli a hangzavar. A Föld kétszáz országának csaknem tizenegyezer sportembere utazott el az Olimpia nevű bolygóra, hogy egymás között eldöntse, ki a legjobb. Továbbra is az uszodánál maradva: az ünnepnapok ellenére az ausztrálok azért egy kicsit „benn maradtak a vízben”. Tudniillik nem az ő két kedvencük, Michael Klim és Ian Thorpe, hanem a holland Pieter van den Hoogenband lett az úszókirály, ugyanis ő nyerte meg a férfi százméteres gyorsúszást.Az atlétikában az a sprinter a király, aki győz a férfi 100 méteres síkfutásban, alpesi síben a férfi lesiklás győztese az uralkodó, kajak-kenuban a férfi egyes 1000 méteren elsőként célba lapátoló kajakos, itt pedig a férfi 100-as gyors első helye biztosít utat a trónra lépéshez. Persze az ausztráloknak semmi okuk a bánkódásra, az a Thorpe három másik számban nyert három aranyérmet.A nézők – érthető módon – özönlenek a színvonalas eseményekre. A szervezőbizottság hivatalos jelentése szerint kedden több mint egymillió ember fordult meg az olimpiai parkban. Ugyancsak kedden hetvenezer jegyet adtak el, annyit, amennyit még soha sehol a játékok történetében. Holott a jegyelosztás során az egyik botrány követte a másikat. A bennfentesek a nagy csomagból kiemeltek bizonyos kötegeket, s ezeket protekcionista alapon adták el a tűzhöz közel állóknak.Ám a népharag és a sajtó nyilvánossága meghátrálásra kényszerítette a manipulátorokat, s rövid időn belül rend lett ezen a téren is. A belépők nagy része olcsó (60 ausztrál dollár), így a szervezőbizottság újabb rekordot könyvelhetett el: a XXVII. sydneyi olimpia a jegyeladás versenyében is az élen áll. A tízmilliónál több belépő több mint 85 százaléka elfogyott, s ez szintén világcsúcs.A rendezők persze mindenféle nézőcsalogató programmal igyekeznek kirukkolni. A világszerte ismert multicégek, az olimpiai főszponzorok sátraiban déltől napestig csapolnak, és a szó szoros értelmében boldog-boldogtalan együtt mulat hajnalhasadtáig, ki ezért, ki azért. A különféle nációk fiai és lányai hovatartozástól, diadaltól vagy kudarctól függően egymás nyakába borulva együtt sírnak, együtt nevetnek. Egyetlen elcsattant pofonról sem hallottam. Mondhatnám, csupa öröm az élet. A vesztesek lelki sebei is hamar begyógyulnak, az olimpia ugyanis óriási népünnepély – előbb ölre mennek az ellenérdekelt felek a tatamin, a rekortánon, a füvön, földön, vízen és a levegőben, aztán zenés, táncos szakmai értekezletet tartanak az óriási sátrak alatt. Évek múltán úgyis mindenki csak a szépre emlékezik. Aki járt már az ország leggazdagabb falujában, Soltvadkerten, egy igazi magyar lakodalomban, az visszafogottan elmondhatja magáról, hogy majdnem itt volt az olimpián, valamelyik köztéren. Igaz, most már az olimpiai parkba is csak jeggyel lehet belépni, mert akkora az érdeklődés.A bejáratoknál egyébként szigorú ellenőrzés folyik, főként az újságírókat ellenőrzik úgy, mintha a tudósítók az amerikai Pentagonba szeretnének bejutni. A repülővel érkezők hasonló jellegű kontrollon estek át a repülőtéren a beszállás előtt. A zsebekből a fémtárgyakat egytől egyig ki kell pakolni, a táskákat minden egyes belépésnél újra meg újra alaposan átböngészik, a tulajdonost – miután átbújt az érzékelőkapun – megmotozzák, majd egy biztonsági ember fémdetektorral mosolyogva „letapogatja”. A két fő sajtóközpont – külön az írott sajtó és külön a televízió- és a rádióriporterek számára – óriási területen fekszik. A vendéglátók odabent tévétornyokat állítottak be a tollforgatók számára, tudnillik egyszerre senki nem lehet több helyen, márpedig a mérkőzések reggeltől estig megállás nélkül zajlanak a különböző sportágakban. Az esemény- és az eredménydömping csaknem követhetetlen, a versenyfolyam szinte átláthatatlan, az itt akkrediált újságírók nem véletlenül tartják úgy, hogy az otthoni kollégák jobban „képben” vannak, több mindenről tudnak, hiszen minden hírt meg kell osztaniuk a nézőkkel, a hallgatókkal és az olvasókkal. Azt is szokták mondani, hogy az olimpia „egy nagy rohanás”, miközben mindig mindenki tart valahová, de majdnem biztosra veheti, hogy többnyire elkésik. Előfordulhat akár az is, hogy lemarad a legfontosabb momentumról. Ezt kiküszöbölendő a világhírügynökségek, a világlapok hatalmas létszámú szerkesztői gárdával vonulnak fel az olimpián, és bérelt irodáikban részben helyben állítják elő a műsort, készítik a napi- és hetilapokat. Akad olyan hírügynökség is, amelyik több mint százfős stábja számára lefoglalta az egyik legelegánsabb sydneyi szálloda egyik emeletét. Az ő embereik értelemszerűen ott vannak mindenütt, azonnal első kézből értesülnek minden történésről, és máris röpítik világgá a friss híreket. Összesen több mint húszezer kolléga igyekszik ellátni olimpiai hírekkel a nagyvilágot.Eközben a sydneyi lakosok élik – nyilván nem egészen a megszokott nyugodt, hanem valamelyest felzaklatottabb – hétköznapjaikat, de az élet nem állt meg, és nem is fog. Az emberek ugyanakkor roppant büszkék, hogy megrendezhették az olimpiai játékokat Sydneyben, hiszen a rivális város, Melbourne 1956-ban Ausztráliában elsőként láthatta vendégül a világ legjobb sportolóit. Azt vallják, Sydney most végre – sportnyelven szólva – egyenlített. Sőt ezúttal alighanem segédpontokkal előnyre is szert tett, mert sokak szerint minden idők legszebb és legnívósabb olimpiájának lehetünk tanúi.Nem esett még szó a városközpontról, amelytől hozzávetőlegesen 15 kilométerre található az olimpiai park. Darlyng Harbour a város szíve. A kedves kikötőbe és környezetébe nyomban beleszeret az ember. Az óceánból benyúló öböl egyik partján az ég elé ágaskodnak az élénk színű felhőkarcolók, a másikon több szinten futnak a szűk bevásárlóutcácskák, s ezen az oldalon épült ki a Harbour Promenade. Ha valaki helyet foglal az első emeleti Promenade Eternityben, az egyik legjobb kilátást nyújtó kávézó teraszán, szinte maga előtt látja az egész várost. A Harbour Bridge-en, a kikötői hídon elhelyezett olimpiai ötkarika Juan Antonio Samaranchot, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyolcvanéves elnökét is elbűvölte.