A Milosevics-rendszer gyökerei

„Gotov je!”, azaz „Vége van!” (mármint Milosevicsnek és rendszerének), hirdeti egyre magabiztosabban a több mint tíz éve országló Szlobo hatalmának megdöntését immár sokadszor célul kitűző szerb ellenzék. Az önbizalom nem is alaptalan, hiszen a közvélemény-kutatások szerint a 18 kisebb-nagyobb pártot tömörítő Egyesült Szerb Ellenzék (DOS) jelöltje, Vojiszlav Kostunica népszerűségi mutatója lassan már duplája Szlobodan Milosevicsének.Az előző évtized tapasztalata mégis óvatosságra int. Egyrészt azért, mert normális körülmények között a Szerbiai Szocialista Párt (SZPSZ) vezetőjének már régen meg kellett volna buknia. Déli szomszédunkban azonban abnormális viszonyok uralkodnak, más alapról, másképp alakult a fejlődés, mint a posztszocialista országokban általában. Elmaradt a rendszerváltozás. Tito rendszerének a szovjet csatlósokétól elütő jellege, Milosevics ügyessége s az ellenzék bűnös széthúzása, tehetetlensége következtében a szerbiai kommunistáknak elég volt csupán nevet változtatniuk, hogy kelet-európai társaiknál szilárdabban és változatlanabbul maradjanak a hatalomban.Az utóbbi években a belgrádi utca elkeseredettségét, a tüntetések lázát érezve már annyiszor hittem, hogy az a bizonyos rendszerváltás már Szerbiában is ott toporog a küszöbön. Ott van az bizony, csak félő, hogy a sok várakozásban már megbénult, arca eltorzult vagy éppen kissé idomult a hatalomban tobzódókéhoz. Az is nagy kérdés, hogy a változásokat akarókat az ismét felcsillanó lehetőség ki tudja-e mozdítani a reménytelenség letargiájából. Nyugtalanító a hatalom körüli viszonylagos csönd is. Mit tartogat még Milosevics? Az önmaga durvaságához mért tétlenség csak a fásultság konzerválását hivatott szolgálni? Azt, hogy minél többen maradjanak otthon, ezzel az egyik legutolsó lehetőséget adva Milosevicsnek a csalásra, s uralkodása meghosszabbítására? Netán annyira meggyengült volna a rezsim, hogy végóráiban már megszokott praktikáinak bevetésére sem képes, s a szüzességét az előző évtizedben nemcsak elvesztett, de sokszor utcalánnyá is züllött ellenzék különösebb ellenállás nélkül sétálhat be a hatalomba? Nehéz elhinni, hogy Milosevics ilyen könnyen adná meg magát. Avagy valóban ennyire meggyengült volna a bázisa? Nézzük, minek is köszönheti Jugoszlávia számára fájdalmasan hosszúra nyúlt uralkodását Milosevics? Milyen erősek támaszai?Milosevics rendszerének gyökerei sokkal mélyebbek, mint ahogy azt a Nyugat vagy akárcsak az ellenzék vezetői feltételezték. Ennek igazolására megemlíthetjük, hogy nem igazán ingatták meg a rendszert az évtized elejének több százezres tüntetései, sem a krajinák elvesztése, sem a néhány évvel ezelőtti „séták”, sem pedig a NATO-bombázás. Bebizonyosodott, Milosevics sokkal jobban ismeri s alakítja népének hangulatát, mint az ellenzék. Ennyi „megpróbáltatást” csupán csalással, manipulációkkal nem lehetett volna átvészelni. A valós okok, mint azt nemrégiben a Pro Minoritate Balkánnal foglalkozó számában magyarul is megjelent tanulmányában Ognjen Pribicsevics, a belgrádi egyetem tanára is megállapítja, ennél mélyebbek és összetettebbek. Közülük a legfontosabb, hogy Milosevicsék a többi kelet-európai kommunista párttól eltérően már 1987-ben felismerték a nacionalizmus hatásosságát, s ezt sikeresen ki is használták a hatalmon maradás érdekében. Jugoszlávia széthullásával és a háború kitörésével a nemzeti kérdés még nagyobb teret nyert. Ilyen körülmények között a szocialisták önmagukat a szerbség érdekeinek egyedüli következetes védelmezőjeként s a „történelmi igazságtalanságok” legsikeresebb orvoslójaként tüntették fel. E kérdésben támaszra lelt az értelmiség köreiben is. A manipulálás mellett a választási sikerek másik fő oka, hogy támogatói a legnépesebb társadalmi csoportokból – idősebbek, munkások, földművesek, katonák, állami hivatalnokok – kerültek ki. Ráadásul ezek a rétegek a legkevésbé hajlamosak a nagy rengésekkel járó váltásokra. Szembetűnő az is, hogy a szocialisták Szerbiában térségbeli társaiknál sokkal határozottabban készek voltak a fennálló rendszer „minden áron” való megvédésére. Ebben segítségükre volt, hogy Jugoszlávia nem függött a Szovjetuniótól, a rendszer iránti gyűlölet sem volt olyan erős, mint másutt, így a hatalmi pártra nehezedő nyomás is jóval kisebb. Ki kell emelni az SZPSZ hosszan tartó talpon maradásának okai között Milosevics politikájának pragmatikus jellegét, a néphangulathoz igazodó, irigylésre méltó alkalmazkodási képességét. S végül, de nem utolsósorban a szocialisták talpon maradásának magyarázatakor meg kell említeni, hogy az SZPSZ minden képzeletet felülmúlóan durván visszaélt a hatalommal. Ez különösen visszatetsző, ha a gazdaságpolitikáról és a médiához való viszonyulásról esik szó.A Milosevics-rendszer fent említett beágyazódása a társadalom kifáradása, meggyötörtsége ellenére is nagyrészt fennáll. Különösen érvényes ez a visszaélésekre, s igencsak megkérdőjelezhető a választások legitimitása is. Elég csak a kiírás módjára, hatalomra szabott jellegére utalni. A szövetségi parlamenti helyekért folyó versenyben Djukanovicsék montenegrói bojkottja és a koszovói körzetből adódó biztos voksok miatt Milosevicsék eleve mintegy negyvenszázalékos előnnyel indulnak, s ez önmagában eldönti a végeredményt. Az ellenzék leginkább a helyhatósági megmérettetésben számíthat jó eredményre, de itt is rontja esélyeit a megosztottság, amely, jegyezzük meg, nemcsak szerb, de magyar szinten is fájdalmasan szembetűnő. Egyenlő esélyek esetén a legnagyobb téttel bíró elnökválasztás második fordulójában bizonyára a Szerb Megújhodási Mozgalom voksai is Kostunicát erősítenék, aki a saját eszközeivel (Amerika-ellenességgel, nacionalizmussal) küzd Milosevics ellen; de a lebonyolítás most sem lesz tiszta. Ráadásul vannak olyan titkos, nyugati felmérések, amelyek szerint előnye korántsem 20-25 százalékos, hanem mindössze 5-6. Az ellenzéki jelöltnek a belgrádi Medijum közvélemény-kutató intézet felmérése szerint legalább kétmillió szavazatot kell begyűjtenie ahhoz, hogy egyáltalán sor kerüljön az esélyt jelentő második fordulóra. Ez pedig csak a társadalom nagyarányú mozgósítása, magas részvétel esetén érhető el. Milosevicsék ugyanis feltehetően már az első körben döntésre akarják vinni a dolgot. Ezt a célt szolgálta a mintegy másfél millió támogató aláírás ilyen-olyan módszerekkel történt öszszegyűjtése. Ez a szám már hihetővé teszi a csalást is, a számítások szerint ugyanis a biztos táborhoz még 5-600 ezer szavazatot kell a kétmilliós bűvös határhoz felmutatni. E hiányzó voksok Koszovó, a montenegrói bojkott és a hadsereg szavazatai segítségével össze is csalhatók.Mindezek után egyelőre inkább csak reménykedni lehet abban, hogy „Gotov je!”, azaz „Vége van!”.