Egy díszpolgár

Ha élne Sztálin apánk, most egész biztosan megdicsérné a Magyar Szocialista Párt budapesti bajnokait, talán még homlokon is csókolná őket azzal a szép nagy bajszos szájával.Hiszen mégsem minden bokorban születnek olyan kiválóságai a nemzetközi munkásmozgalomnak, mint amilyenek a Köztársaság tér városházi küldöttei. Bátorság és igazi internacionalista hit kell ahhoz, hogy valaki a mai nehéz demokratikus időkben is vállalni merje a boldogult Nagy Tanítót, minden oroszok atyuskáját.Mert ők vállalták! Volt merszük (és bőr a képükön) elhagyni a helyiséget, amikor a levezető elnök föltette a kérdést: maradjon-e Budapest díszpolgára a nagy Sztálin, vagy ellenkezőleg, úgy vágjuk ki innét, mint hasmenéses kanmacskát a gangra?Szocialistáink ekkor kemény tekintettel fölálltak, s mind a húszan kimasíroztak a teremből, mintha csak a tribün előtt mennének el a Vörös téren.Ettől persze még kilakoltathatták volna Budapestről a nagy díszpolgárt, ehhez azonban az ellenzéki jobboldal mellett a fővárosi SZDSZ néhány szavazatára is szükség lett volna. A galamblelkű szabad madarak azonban nem voltak biztosak abban, melyik a helyes út, így aztán a legendás Tudjuk, merjük, tesszük!-csapat nem tett semmit sem. Pontosabban tartózkodott – mire aztán minden maradt a régiben. A hajdani bankrabló, majd milliók gyilkosa továbbra is szép fővárosunk díszpolgára – vagy inkább díszpintye. A mai magyar baloldal dicsőségére.