Eklektika

Nem vagyok építész. De belekontárkodom. Mert véleményem azért lehet. Annál inkább is, hiszen világhírű építészekkel készítettem úgynevezett beszélgetésesszéket. És egyikük sem mondta, hogy öcsikém, ne verd bele az orrodat olyanba, amiről csak hírből hallottál. Úgyhogy föl is kellett készülnöm rendesen. Gropiustól Le Corbusier-ig, Wrightig, de Utzon éppúgy nem maradhatott ki a repertoárból, mint Aalto. Molnár Farkasról már nem is beszélve.Én is mérges voltam, hogy a Nemzeti Színház-ügy nyúlik, mint a rétestészta. Hogy az Erzsébet téri gödör tátong. (Egyébként sohasem volt Erzsébet tér. Az akkori Vilmos császár útjának páros oldala volt ez a terület. Csak ugye jött a háború, sérült házak, maradt a legegyszerűbb megoldás, a bontás.) Nos, háború van most is, építészek kontra építészek és kormánybiztos, Siklós Mária kontra Vadász György. És a lassan szállóigévé lett az eklektika. Mint annak idején a mondás, hogy égett, mint Gyöngyös. Csöppet sem vicces, de így járta. Most meg az új mondás: eklektikus, mint a Siklós-féle Nemzeti. Az is mondja, akinek fogalma sincs az eklektikáról. Mert mi is az eklektika? Vajon nem minden művész eklektikus? Vajon nem a fölhatalmazott tudás, tapasztalat, Isten, a hetedíziglen, az emberfajta predesztinál?Húsdarálóban a nyers hús és egyéb alapanyagok. Ami kijön, az a massza. Az a mi kész művészetünk. Amiből már nem lehet kimutatni, ki hatott ránk leginkább. Pedig a hatás ezer- és ezerféle. Csak nem merjük kimondani. Shakespeare bátrabb volt. Lopott, mint a szarka. Csak megnemesítette az „anyagot”. Így is lehet. Bár szebb Dosztojevszkij. Aki belülről írt. Mindent át- és megélt. Pilinszky. Aki eljegyezte magát a kozmosszal. Makovecz. Gaudi. Lechner Ödön. Ki kire hatott? Tessék analizálni. Bár fölösleges. Még a legeredetibb Bartókban is ott lüktet Liszt Ferenc. És Richard Strauss. Akkor meg? Mi a baj az eklektikával? Mitől eredetibb az, ami kocka? Amit néhanap kissé „megbolondítanak” egy-két stukkóval, lámpával, tornyot isten őrizz! Még szakrális lesz, és akkor végünk. De mi más lehet a művészet, mint eleven szakralitás? A tűztől nem félünk ennyire. Pogányok volnánk mégis? Szent Istvánnak mégsem sikerült? És nemcsak a negyven év mosott itt agyakat. Más is. Illetőleg nem a kereszténység mosta át tekervényeinket. Valami más. Más istenség. Ki tudja.Siklós Mária makettje színházszerű. Nem úgy néz ki, mint egy pláza. Mi a baj vele? Hogy akart és mert egy picit archaizálni? A Nemzeti Színház nem bevásárlóközpont. Persze hogy úgy néz ki, mint egy színház. Már csak ilyen ez. Hagyni kellene, hogy végre fölépüljön. Vajon milyen a New York-palota? Csúnya? Hauszmann Alajos nem értette a szakmát? Pedig bizony, ha van eklektika, akkor ez a palota az. És senki nem kritizálja. Merthogy múlt század végi. Akkor még lehetett. Ma miért nem? A reneszánsz miért merészelt viszszanyúlni az antikvitás korához? És a klasszicizmus mindkettőhöz? Ma, a posztmodern korban miért ne lehetne visszanyúlni? Kik merészek e kérdésekben szentenciákat fogalmazni? Én nem mernék. Csak egy a bajom. A helyszín. A Lágymányosi híd csúnya. Tövébe nem való a nemzet színháza. A Soroksári út, a Haller utca és tájai meg nem éppen a legüdvözítőbb helyek egy jó kis esti, színház utáni sétára. Miért, hogy a Blaha Lujza tér fel sem merült? Ez a mocskos, lepusztult terület?Mert méltó ott lenne. Siklós Mária sem állna ellen. De hát a Duna-part. Persze hogy vonzóbb. Csak nem a periférián. De mit tegyünk, fejet hajtunk és várunk. Hogy legyen végre színház. És abban méltó társulat. Olyan, ahová sikk lesz járni. Ahová megtiszteltetés lesz bekerülni. Úgy is, mint néző, és úgy is, mint színész. Ahogyan annak idején ez természetes volt. Anno dacumal. Amikor az erkölcs nem szemölcsöt jelentett. És Isten valóban ott tündökölt az égben. Ma meg? Nem győzünk csodálkozni. Isten is belefáradt. A Szűzanya sem tud mit kezdeni neki fölajánlott hazánkkal. Belepirul. És nem érti a magyart.