Én nem tudom…

Én nem tudom, hogyan bírta elviselni a Balaton az idén az időjárás szeszélyeit. Bár talán jobb, ha nem is szeszélyről beszélünk, hanem éppenséggel kitartó és állhatatos devianciáról, amely hetekig, hónapokig stabil hőséggel és aszállyal járt, a vizet nemegyszer 27–28 fokosra melegítve. Csoda, hogy augusztus közepéig a tó élővilágából ez az anomália nem váltott ki valamilyen szokatlan reakciót. Meglepő, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, szép, tiszta a víz, a halak virgoncak, nem virágzik az alga, s nem terjeng mocsárszag a sekély öblök felett.Itt meg kell említenem, hogy a védett, mintegy „a hatósági zárjeggyel” ellátott hattyúk immár vulgáris jelenségei a Balatonnak, lassan több lesz belőlük, mint vadkacsából, nem beszélve a törpegémről és nádirigóról, amelyek ősi jogon lépegetnek a ringó nádszálakon, a hattyúk egyik táplálékán. Az ember lassan kezdi úgy érezni, hogy a hattyú nem sokban különbözik egy megtermett libától, s ugyanúgy a tömegkultúra terméke, mint a vízibicikli. A minap, a versenyhorgászok által használt gumis spiccbottal fogtam egy termetes pontyot. Épp arra úszott egy méltóságteljes hattyú, sárga azonosító tokkal kecses nyakán. A ponty hirtelen jobbra fordult, s a gumi által feszesen tartott zsinórt a kecses nyakra tekerte. Ha hallottak sértődött kurrogást! A hattyú úgy szidta az anyámat, mint egy részeg kukáslegény. (Elnézést minden kukástól.)Erről jut eszembe, a múltkor találkoztam G. gyerekkel, aki azt kérdezte tőlem, hogy szerintem a hattyút meg lehet-e enni. Mondtam, hogy nem tudom, de állítólag a húsa rágós és büdös. „Nemá... – felelte sokat sejtető mosollyal. – Amíg fiatalon a tolla szürke, nem fehér, jobb ízű a pecsenyekacsánál. Legalábbis sokan ezt mondják” – tette hozzá óvatosan, bár alapvetően megbízik bennem, holmi horgásztrükkök tekintetében. Lehet, hogy a hattyú „megélhetési madárrá” növi ki magát? Mert ki gondolta volna például a struccról, hogy koleszterinszegény? Mondtam hát G. gyereknek, hogy egyesek a kengurut is megeszik, mit tudom én. Sejtelmesen mosolygott az elúszó pelyhes hattyúfiakat követve tekintetével, megnyalta a száját, bólintott és megjegyezte, hogy „manapság sok mindenre ráviszi az embereket az éhség”.Ez részéről politikai, sőt politológiai megnyilatkozásnak számított, rövidesen rá is tért, hogy az Orbán-kormány alatt jó fél métert apadt a Balaton. „Nagy a szárazság” – vetettem közbe. „A Nemcsók Jancsi alatt nem volt szárazság, mi? Amit ő megcsinált, ezek jól elb... Orbánék, oda se neki, megnyitják a Sió zsilipjeit, aztán próbáljon itt valaki pontyot fogni huszonhét fokos vízben...” „Épp most fárasztok egyet – vettem fel a politikai vita fonalát. – Ez kifejezetten fideszes ponty, fiatal, és mindenáron el akarja szabni a zsinórt.” „De nem megy neki – emelte fel a mutatóujját G. gyerek, vitánk kiinduló téziséről megfeledkezve. – Vége a vircsaftnak, Németh Miklós hazajött és rendet csinál.” „Nézd – mondtam, mert G. gyerekkel pertuban vagyok –, ez egy normális kétkilós étkezési ponty. És kétségkívül az Orbán-kormány alatt fogtam.” „Most szabadságon vannak – felelte G. gyerek. – Nemcsók alatt az ilyeneket visszadobtuk.” Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy visszadobom a pontyot, de akkor G. gyerek szörnyethalt volna. „Hogy csinál rendet Németh Miklós?” – kérdeztem inkább. „Az az ő dolga. Én csak annyit tudok, alatta vettem meg Nickelsdorfban a Gorenjét, és az év őszén meg is telt süllővel. Most meg...” – bánatosan legyintett, mint az öreg halász a tengeren, s a csónak orrában állva beevezett a nádcsimbókok közé. A hattyúk szemmel láthatóan kitértek előle.Hogy a szegény magyar nép („kit a sors ugyan tép”), mikor nyilvánítja a mesék haldokló madarát libának, én nem tudom.