Én nem tudom…

Én nem tudom, hogy a beteges hőhullám, amely augusztus második felében elárasztotta az országot, hány ember kedélyét és egészségét viselte meg. Sokaktól hallottuk, hogy ezt nem lehet kibírni, magunk is így éreztünk, gyakorta nyögtünk, verítékeztünk és sóhajtoztunk, s szinte nosztalgia támadt bennünk az egyébként undorító tél után.Szenvedésünket azonban különböző módszerekkel úgy-ahogy enyhítettük. Nyaraltunk, fürödtünk, zuhanyoztunk, a jobb cégek bekapcsolták a légkondicionálót, s ha netán vaj volt a fejünkön, nem mentünk a napra.Augusztus 20-án, délután négykor indultunk Cs.-ról Budapestre kocsival. Négy kólásüveget töltöttem meg vízzel, s fagyasztottam le a mélyhűtőben, így aztán mintegy jéggel körülrakva, ültem a sofőrülésen. (Kissé ugyanis rám ijesztett, hogy a média a szív- és érrendszeri megbetegedésben szenvedőknek azt tanácsolta, hogy ne vezessenek autót.) A feleségem időnként gleccserhideg vizet öntött a fejemre. Egész kellemesen utaztunk, a jeges vízből Natasa kutyánk is kapott. Amikor felértünk Pestre, a Petőfi híd közelében egy utcai hőmérő 42 fokot mutatott. Ilyet most láttam először.Házunk kapujában egy nő ült. Fejét térdére hajtva, aludt. Fekete bőrkabátot viselt, amely a hőségben szinte gőzölgött. Az asszony jöttünkre sem emelte fel a fejét. Azt hittem, részeg. Natasát alig tudtam elrángatni tőle, ugyanis semmit sem szeret jobban, mint részeg hajléktalanokkal csókot váltani.A szobámban 33 fok volt. Rejtő szerint az idegenlégiós 33 fokon általában hőgutát kap. Én beültem egy kád langyos vízbe, s a kapunk előtt ülő nő sorsán borongtam. (Vö. József Attila: „…Falain havas tájak vannak, meztelen nők, és almafák.”) Este elmentünk tűzijátékot nézni. Még mindig döglesztő volt a hőség. A nő ugyanúgy ült, mint délután. Nem adta az élet, a fájdalom, vagy érdeklődés jelét. Amikor éjjel 11-kor hazajöttünk, változatlan pózban kuporgott.Másnap délelőtt levittem sétálni Natasát. Izzott az aszfalt.A nő mozdulatlan volt. Csak akkor nézett fel egy pillanatra, amikor Natasa megcsókolta. „Kiskutya, ne!” – mondta, és ismét a térdére hajtotta a fejét. „Van vize?” – kérdeztem. „Van” – felelte. „Hozzak valamit enni?” „Nem, köszönöm.” Sovány, barna arca volt, a hangja egy kicsit vontatott, a szava vidékies. „Segíthetek valamiben?” „Köszönöm, semmit se kérek.”Este ugyanúgy ült.Másnap ugyanúgy.Lehetetlennek látszott, hogy kibírja.Lementem hozzá. „Hozok hideg ásványvizet.” „Köszönöm, nem.” Aztán lassan felemelte a fejét és rám nézett csüggedt szemével. „A nővéremnél kellett volna maradnom. Ott jobb volt.” „Hol?” „Szekszárdon.” „Adjak pénzt vonatra?” „Köszönöm, nem.” Visszahajtotta a térdére a fejét, majd még egyszer felnézett. „Megígérem, hogy eszem holnap.” Mint egy kisgyerek. „Jó – mondtam. – Egyen. Hozzak valamit?” „Köszönöm, nem. Nincs szükségem semmire.”Levittem neki egy üveg hideg ásványvizet. Nem akartam ismét fölébreszteni. Letettem melléje a földre. Megérintette a kezével. „Köszönöm – mondta. – Holnap enni is fogok. Megígérem.”Másnapra eltűnt.Aztán a hőség is megenyhült valahára.Hogy miképpen lehetett kibírni, én nem tudom.