Hány út áll előttünk?

Hány út áll előttem, melyiken induljak? – ilyesformán költheti át magában a tudós a szirupos műdalt, amikor eldönti, mihez kezdjen a munkájában. (Némely tudósok szerint a politikusok éppen ezért idegenkednek tőlük.) A politikus nem ily szerencsés, sokszor annak is örülne, ha a nótabeli két út közül választhatna. Valójában homlokegyenest ellenkező a helyzete; lényegénél fogva minél nagyobb hatalomra törekszik, és minél magasabb polcon van, annál kisebb a mozgástere a döntéseiben.Példa gyanánt kínálkozik a négyes metró ügye. A kormány mozgástere ebben a kérdésben szinte nulla. A Horn-kabinet 1994-ben elvonta a metróra szánt állami pénzt, amit Demszky Gábor főpolgármester négy évig szó nélkül hagyott. A választások körül a Horn-kormány hirtelen szerződött a fővárossal a metróépítés támogatására. A célt csak a vak nem látja: szétverni az állami költségvetést. Demszky Gábor nyilvánvalóan politikai céllal ragaszkodik a metróhoz, de nem a dél-budaiak közlekedésén akar segíteni, hanem a kormányt akarja megbuktatni vele. A polgári koalíció nem mondhat mást, csak nemet. Demszky, miután megépíti az első alagút nélküli állomást, kényszerpályára állítja önmagát is: ha nem akar közröhej tárgyává válni, mindenáron erőltetnie kell a beruházást.A tudós modellál, a politikus dönt. A tudós, ha csődöt mond a modell, felcseréli egy másikkal. A politikus nem módosíthat. (Némelyek szerint igazán okos ember ezért nem szegődik el politikusnak.) A jó politikus ismeri döntéseinek a hátulütőjét, ám az különbözteti meg a hétköznapi embertől, hogy mégis bele mer vágni; talán még a sebészi munka áll a legközelebb hozzá.Szép hazánkban a helyzet lényegére, még 1994-ben (!) nem kisebb személyiség mutatott rá, mint a képviselőségről éppen leköszönt Debreceni József. Ő akkor úgy fogalmazott, hogy az MDF négy évig kormányzott, de hatalmon az alatt az idő alatt is az MSZP körüli erők voltak. Akinek a fenti metróeset nem elég, annak ajánlom figyelmébe azt a tényt, hogy az új Országgyűlés első ülésnapján (!) már megvolt az első szocialista obstrukció. A polgári politikusoknak ebben a közegben kell politizálniuk, nem húzódhatnak vissza a kutatóintézetek szegényes, árnyas hűvösébe.Hogy micsoda élethalálharc folyik a mai magyar politikai életben, azt egy röpke parlamenti pillanatképpel lehet érzékeltetni. Az egyik bizottsági ülés szünetében az egyik vezető szocialista politikus ezekkel a szavakkal fordult fideszes képviselőtársához: „Teljesen szétziláljátok a 2002 utáni költségveté-seinket, olyan sok börtönt kell majd építenünk nektek.”Mondhatjuk, talán nem mellékes a kockázati tényező sem. Mit kockáztat egy tudós, aki néhány fórumon meg tanácskozáson kifejti, mire vágyik? A mégoly koherens tervek is csupán haszontalan álmok a politikus számára, ha nincsen pénz a megvalósításukra.Vajon ki reménykedhet inkább Soros-ösztöndíjban? Aki dicsőíti Vásárhelyi Miklóst és elvbarátait, vagy aki bírálja? Vajon a baloldal, ha ismét kormányra kerül, hol fog „szőnyegbombázni”? Az akadémiai kutatóintézetekben vagy a stúdiókban és a szerkesztőségekben? Ma Magyarországon tizedannyi újságíró mer kiállni a konzervatív, mint a szociálliberális oldal mellett – vajon miért?Ideje lenne végre tudományosan kifejteni: miért is bukott meg az MDF? Aztán a tanulságokat kéretik örökre megjegyezni.