Különös beszédzavarok

Kedves arcú, hatévesforma kisfiút hoznak a nagyszülők. Barátságosan kezet rázok a gyerekkel, készséggel beül a vizsgálószékbe, rám néz. Kérdem: Mi a gondod, hol fáj? Nem válaszol, mosolyog, aztán leszegi a fejét.– Ez a baj – szól a nagymama. – Nem beszél. Ért ez, kérem, mindent, beszél is, de csak velünk.Rövidesen kiderül, hogy a legényke épeszű, értelmes, de csak hét emberrel hajlandó szóba állni: szüleivel, nagyszüleivel és egyetlen óvodástársával, aki mellesleg a legkomiszabb gyerek a csapatában. A diagnózis egyszerű: elektív mutizmus, amit talán választott némaságnak fordíthatnánk. A megoldás bonyolultabb lesz. Pszichológus, pszichiáter, gyógyszer, összefogás a szülőkkel, környezettel, óvodával, majd iskolával: ez remélhetőleg meghozza majd az eredményt.– Már mindent megpróbáltunk – mesélik a kétségbeesett felnőttek. – Kérleltük, jutalmat ígértünk, fenyegettük, megbüntettük, mindhiába. Mi lesz vele? Így még iskolába sem engedik az óvónők.A legjobb tanács, amit eddig kaptak, az volt, hogy vigyék játszóházba. A legtöbb szakember azt mondta: várjanak szép nyugodtan.Jogos az aggodalom, és érthető az, amit eddig tettek. Az ép társadalom nagyobbik része ugyanis teljesen tanácstalan, ha ilyen és ehhez hasonló jelenségekkel találkozik. Egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy a gyerek mindezt nem makacsságból, rosszaságból teszi. Ennek megfelelő a reakció is... Magyarázat van, mentség nincs arra a magatartásra, amikor az „ép” emberek agresszióval válaszolnak valakinek a sokak számára érthetetlen viselkedésére. Ez a gyerek éppúgy nem közveszélyes, tehát nincs jogunk megbüntetni, mint az a dadogó, aki bizonyos szituációkban hibátlanul beszél. Van egy régi történetem. Kezdő voltam még, és nem kis büszkeséggel jeleztem az édesapának a harmadik vagy negyedik foglalkozás után: gyereke meggyógyult, hibátlanul beszél. Nem hitte. Elbújt a szomszéd szobában, aztán zavartan távozott. Kisvártatva berohant hozzám a védőnő: „Nem a maga gyerekét verik itt a sarkon agyba-főbe?” A férfi ütlegelés közben azt kiabálta: Bezzeg otthon nem akarsz rendesen beszélni...A példa talán túl rémisztő, de a jelenség létezik. Mozgássérült gyerekét a partról szidja a szülő: Miért nem igyekszel már jobban csinálni a gyakorlatot? Próbálná meg ő béna lábbal! Az elszorult torokkal, préselve-feszítve, rekedtes, elcsukló hangon beszélő gyermek szülei is azonnal készek az önigazoló magyarázatra. A jelenséget egyébként pszichogén (lelki eredetű) diszfóniának hívják. A gyermeknépesség két-három százalékát érinti. Majdnem minden gyermek ordít játék közben, a szünetben, néha máskor is, de szerencsére jó technikával. Akinek a szorongásai nem körömrágásban, arcrángatózásban, éjszakai ágybavizelésben jelennek meg, hanem egyfajta préselő hangtechnikában, az rekedtesen fog beszélni, méghozzá egyre inkább, mert előbb-utóbb kialakulnak a hangszalagcsomók. Ha a csomók miatt a két hangszalag nem tud lazán, finoman, de teljesen egymáshoz zárni, a hangadás csak fokozott préselés mellett lehetséges. Ezt viszont csak a nagyobb levegőnyomással lehet áttörni: a hangerő megnő, a gyerek kiabál, mert halkan már nem is tud beszélni.Ezzel a panasszal a szülők tizenöt százaléka hozza orvoshoz szabad elhatározásából a gyermekét, a többiek csak a logopédus, a tanító, az énektanár nógatására. Még egy érdekes adat: a jelenség első – otthoni – észlelése és az első speciális vizsgálaton való megjelenés között az esetek nyolcvan százalékában fél–másfél év telik el. Tíz százalékban másfél évnél is több. Valamiért sokkal könnyebb elhinni, hogy a gyermeknek állandóan vírusos, bakteriális gégegyulladása van, mint azt, hogy hiányzik neki a simogatás, roszszul tűri az otthoni, iskolai feszültségeket, a siker- és teljesítménykényszert, a korai önállósodásra való szoktatást, a bizonytalanságot.Vannak még különösebb, még könnyebben félremagyarázható beszédzavarok. Akinek ép fül, kiváló intellektus mellett beszédértési zavarai vannak, annak előbb-utóbb súlyos magatartási, viselkedési problémái is lesznek. Ha nem érti a szót, nem is tudja elmondani vágyait. Olyan ez, mintha hirtelen Kínába csöppenne az ember, tolmács nélkül. Meddig bírnánk ép lélekkel? Külön tanulmányt jelent az autisták beszéde. Egy kilencéves fiú, akit addig súlyos, dühöngő értelmi fogyatékosnak véltek, egyszer csak megszólalt: Ne vedd el a golyómat. Száz golyóval játszott évek óta, egyszer édesapja véletlenül csak 99-et tett elé. Egy pillantással észlelte a hiányt, megszólalt, egyszer életében, aztán két év múlva leült a számítógép mellé és regényt írt. Jót, ami megjelent. Ugye, nem is olyan egyszerű a világ, mint ahogy sokan képzelik?