Meddig él a költő és az irodalom?

Eltévedtem Szentendrén 1991 tavaszán, és – a sors ajándéka – Vas István segített az eligazodásban. Előzékenyen botozgatott mellettem (nyolcvanon túl is gáláns lovag), és arról beszélt csendesen, hogy mi lesz „azután”. Nemigen foglalkoztatta műveinek sorsa, nem úgy, mint családtagjait, feleségét, Szántó Piroskát meg Piroska nővérét, akik éppen az idő tájt kerestek „gazdát” a Duna-parti, budai otthonukban elképzelt közös emlékmúzeumnak. A jelen érdekelte, az, hogy „elapadt” a költészete, s önéletrajzi vallomását azért nem folytathatja – hiába köszöntött ránk a nem is igen remélt szabadság –, mert fájdalmakat keltene, ha őszintén írná meg életét. Őszinteség nélkül, elhallgatásokkal, kegyes hazugságokkal meg mit ér az egész?Meddig él a költő? – kérdezte, válaszra nem várva – és meddig az irodalom? Legyintett, derűsen, nagyvonalúan, békés lemondással. Ki gondolta volna akkor, a napsütötte szentendrei hepehupákon, ahol időszerűtlennek tűnt a megsemmisülésről folytatott diskurzus, hogy pár hónap múlva, 1991. december 16-án – iszonyú szenvedések után – Vas István személyesen bizonyosodik meg róla, milyen az „azután”. Akik mellette voltak, azt mesélték, ámuló kíváncsisággal fogadta a halált. Talán, mert pontosan tudta, hogy az elmúlás semmilyen tekintetben nem végleges. A teremtő embernek, a költőnek, aki az élet legsötétebb bugyraiban találkozott Krisztussal, semmiképpen sem az.Még a költő életében életműsorozatot indított Vas István írásaiból a Szépirodalmi Kiadó. A 13 részből álló könyvfüzér 1984-ig – Ács Margit szerkesztésében – jelent meg, és szép számmal adtak ki később is Vas István-versválogatásokat, tanulmányköteteket, műfordítás-antológiákat – a szerző elgondolásai szerint. Alig hihető tehát, hogy eddig nem publikált műre lelhet bárki is. Esetleg néhány magánlevél, jegyzet, amely a végső, megsemmisítő „rendrakást” túlélte, előkerülhet valahonnan, de ezek nem valószínű, hogy annak a Vas Istvánnak az írói arcképét lényegesen módosítanák, vagy akár csak árnyalnák, aki szeptember 24-én lenne kilencvenesztendős. Ha szeretetre méltó egyéniségét, páratlan műveltségét, az avantgárdot klasszicizáló szellemmel megélő (és varázslatosan ötvöző) stílusát megőrzi a kollektív emlékezet, és át is tudja örökíteni a maga különlegességével, egyszeri s megismételhetetlen szép teljességével majdani nemzedékek számára, nem tűnik el az időben az a gazdag és színes, emelkedett és ugyanakkor természetesen – és nem kimódoltan – egyszerű örökség, amelyet Vas István övéire hagyott. Meddig él a költő? És meddig az irodalom? Amíg vannak olvasók. És kiadványok, amelyek hitelesen és méltón közvetítenek rég elköltözött szerzők és modern eszmék, új eszközök és szokások szerint tájékozódó olvasók között.A Holnap, amely a Vas István-jogutódokkal kötött szerződés értelmében újra kiadja az immár véglegesen lezárt, teljes életművet, híven ragaszkodik a még a költő életében kibocsátott – az ő szigorú elgondolásai szerint szerkesztett – változatokhoz. A szerkesztő, Róna Judit által fölfedezett, „utólagos” szerzői intenció szerint következnek a könyvek: a lírai életművet a „költői környezet történetét” adó memoárkötetekkel váltogatva jelentetik meg. Az 1930 és 1945 között írt verseket a Nehéz szerelem című önéletírás első részei követték eddig (az Elvesztett otthonok, A tavalyi hó és A félbeszakadt nyomozás), teljes képet adván Vas István sorsának és költői életművének alakulásáról a második világháború végéig. A továbbiakban is igyekeznek kiadói programjukat ahhoz az „ómódi modernséghez” igazítani, amelyhez Vas István is tartotta magát, és amely nem tudja elképzelni a lírikus életművet „egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig e személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek a története nélkül”.E párhuzamosság föltehetőleg a szélesebb közönség figyelmét is felkelti Vas István lírája iránt, ahogyan ez egyszer – önéletírásának első publikálása idején – már megtörtént. (1942-ben ült neki Vas István, hogy élete történetét megírja – „nem egyenes vonalban, hanem egyre táguló körökben”. A „csonka” kéziratot csak legközelebbi barátjának, Radnóti Miklósnak mutatta meg, akinek igen tetszett, és a szerzőt a kiadására biztatta. Aztán a szakember következett, Illés Endre, aki csak jóval később, a reménytelenség egy másik periódusában, az ötvenhatos forradalom romjain tudta rávenni a szerzőt, hogy a világháború kataklizmái miatt félbemaradt írást folytassa, s kiadásra kész állapotba hozza. A történelmi távolság Vas Istvánt is megnyugtatta, nem érezte többé kényesnek az érzékenységeket sértő „régi történet” kinyomtatását. Goethére hivatkozott, remélvén, hogy senkinek a figyelmét nem kerüli el „az a szenvedélyesen mély seb, amely vonakodik hegedve beforrni, a szív, amely fél meggyógyulni”. 1957 februárját írták ekkor.)Gondot csak a műfordítások újrakiadása okoz, Vas István ugyanis – a világirodalom iránti olthatatlan szerelmének, szorgalmának és önként vállalt szilenciumainak köszönhetően – úgyszólván minden műfajban hatalmas menynyiségű fordítást hagyott maga után. Ezt kötetekbe foglalni képtelenség, már csak azért is, mert bizonyos külföldi szerzők munkásságából időközben megjelent már minden addiginál korszerűbb magyar változat. Természetesen gazdag válogatást bocsátanak ki a műfordító Vas István műveiből is, hiszen pontosan tudják, műfordítóként is jelentős volt a hatása szellemi életünkre. (Ezt kívánták jelezni azáltal, hogy sorozatuk első kötete is a műfordítóra emlékeztetett.) A Szépirodalmi Kiadó életműsorozatát tovább építi a Holnap kiadványsora egy, a beszélgető Vas Istvánt megörökítő interjúválogatással, és természetesen tüzetesen átnézi a szerkesztő azokat a folyóiratokat, heti- és napilapokat, amelyeknek gyakran és szívesen adott írásaiból Vas István – a még kötetbe nem gyűjtött művek kedvéért. (A Magyar Nemzet régi évfolyamait is fellapozzák, ahová – élete utolsó éveiben, évtizedében – örömmel postázta kéziratait az a költő, aki a művészetnek csak egy „mentségéről” tudott, hogy tudniillik közérdekű témáról szól.)Kilenc kötet tervét látják már most a Holnap Kiadó szerkesztői, és azt is sejtik, négy-öt esztendő is eltelik, míg a sorozat befejezéséig eljutnak. Az irodalomtudomány művelői és az irodalom hétköznapi szerelmesei egyaránt haszonnal forgathatják, hiszen a szerző által megszerkesztett kötetek – a korábbi sorozatszerkesztő, Ács Margit gondosságának is köszönhetően – olyan hiteles szövegeket hagytak az utókorra, amelyeknek pontos átvétele a Holnap kiadványsoráról a legjobb garancia. Mindazonáltal tisztában vannak vele, hogy életműsorozatuk sem népszerűsítheti igazán széles körben a költőt. Nem saját munkájukat minősítik ezáltal, még kevésbé Vas István szellemi örökét. Shakespeare-t sem népszerűsíti ma senki és semmi – mondja Róna Judit –, a XX. század sok rangos magyar lírikusát sem. (Talán Ady az egyetlen kivétel, az ő költészetében fölfedezni véli a mai versolvasó magyarság azoknak a folyamatoknak a kezdeteit, a gyökereit, amelyeknek most – társadalmi, etnikai s eszmei értelemben is – a megélői vagyunk.) Ma fárasztó, időigényes vállalkozásnak tűnik a többség számára az olyan nagy műveltségű, kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozó szerző munkáinak olvasása, mint a Mérleg jegyében született Vas István. Hiába a pontosságot szelíd iróniával elegyítő elbeszélői stílus, a könnyen követhető gondolkodásmód, életfilozófia, a személyességével életközelivé tett kor- és irodalomtörténet, a sok kitűnően megrajzolt portré a század legnagyobbjairól, Babits Mihálytól Illyés Gyuláig, Radnóti Miklóstól Weöres Sándorig...Vas István hagyatékát megőrizni – (irodalomkedvelő) jobb időkig – azoknak a teendője, akik még ismerték az embert is, nem csak az írásait. A tanítványoké, pályatársaké, szellemi s valóságos örökösöké. Úgy tűnik, ez a kicsinynek nem mondható csapat tudja, mi a feladata. Szántó Piroskával közös otthonát emlékmúzeumként ajánlják a nagyközönség figyelmébe, könyvtárát tudós egyetemi tanárok lapozgathatják tudományos ambíciójú diákok társaságában Pécs városában. Emlékére díjat alapítottak, amelyet születésnapján adnak át először az arra érdemes költőutódnak. És születőfélben a teljes életműsorozat, amely – a szerkesztői szándék szerint – a kritikai kiadást is helyettesítheti jó ideig. A majdani Vas István-tisztelők okulására, mai híveinek örömére.