Mindenkinek kenyér és rózsa

Az őszi párában újra megszínesednek a virágok, a nyers kőből rakott kerítések. A kétszáz éves diszeli kőhíd alatt, a patakban mintha újra csordogálna a víz. Akár a malom kerekét is hajthatná, ha a malomnak, amely a patakra épült valamikor, lenne még kereke.Vízimalomból már valamikor a XX. század elején gépi meghajtásúvá alakították át a malmot, azután hamarosan abba is hagyták benne a munkát. Raktár volt itt azután, később már az sem. Mint annyi szép épület a Balaton-felvidéken, romosodni kezdett az egykori malom is, a nyolcvanas évekre úgy tűnt, már-már végképp az enyészet lesz benne az úr... Mígnem a Csobánc-hegyi szőlősgazdaként a faluba érkező Vörösváry Ákos meg nem pillantotta az épületet, s fel nem fedezte romos falaiban, gyommal, cserjével benőtt tereiben a majdani múzeumépületet.Az első találkozás után jó évtized telt el, mire valóban újjáépült, és megnyílt benne a múzeum. A Csobánc-hegy tövében fekvő Diszel azóta nemcsak arról híres, hogy jó bora és sok szép régi háza van, hanem elsősorban arról, hogy itt működik, az Eger-patak fölé emelt egykori vízimalomban, az igen különösen hangzó nevű, s ami azt illeti, valóban egyedülálló intézmény, az Első Magyar Látványtár. Már kilométerekkel a falu határa előtt jelzik a táblák a múzeum felé vezető utat.Itt látható 2001. május 31-ig az a kiállítás, amely az Ég és föld násza, avagy a Teremtés geometriája címet viseli, s amely maga is olyan különösnek, egyedülállónak nevezhető, mint amilyen maga az intézmény, amely rendezte. A Mujdricza Péter építész tervei alapján rekonstruált, múzeummá alakított épület földszintjén és két emeletén különböző korokat, régiókat, népeket képviselő néprajzi anyag kapott helyet, hogy megidézze azt a teljességet, amely a teremtésmítoszok szerint az idők kezdetén jellemezte a világot, s amely teljesség szinte napjainkig megőrződött a hagyományos paraszti társadalmakban, a törzsi kultúrákban, a nomád életmódot folytató embereknél. A millennium tiszteletére rendezett kiállításon az egykori magyar őshazák területéről és azok környékéről származó, száz éve élt nomádok által használt, illetve a Kárpát-medencében az elmúlt századokban készült és használt eszközök kerültek egymás mellé.Kalotaszegi kályhacsempék és festett ládák, kenderfésűk és guzsalyfejek, vésett díszítésű felvidéki szuszékok és kazak faliszőnyegek kerültek egymás mellé. Revelációnak is nevezhető a tárlaton kitáruló jelképvilág, hiszen mint Mircea Eliade írta: „Üzenetét a vallásos szimbólum akkor is közvetíti, ha az emberek tudatosan már nem értik meg teljes egészében. A szimbólum ugyanis az egész ember lényéhez és nem csak értelméhez fordul.”Ki ismerné ma már például egy láda díszeinek jelentését? Márpedig – legalábbis Lükő Gábor értelmezése szerint – akár egy lakodalmat ábrázoló, teljes jelenetsor is megfogalmazódhat egy-egy láda előlapján a menyasszonytánctól a nászéjszakán át az új pár titkait kilesni akaró násznép megjelenítéséig. Igaz-e vagy nem, döntsék el a kutatók. Az azonban bizonyos, hogy például – ahogyan az vándorló őseinknél is lehetett – a mai nomád kazahok jurtájában a hímzett faliszőnyeg, a tuszkiíz a legjellegzetesebb díszítőtárgy, s ahogyan világmodellt tükröz a jurta, a szőnyeg ábráiban, színeiben is a teljesség tükröződik. Még befejezetlenségében is. Hiszen készítőik éppen azért nem fejezik be a szőnyeget, mert úgy vélik, így az élet is folytatódik; a tuszkiíz befejezetlensége a halhatatlanság, az örök élet, az újjászületés gondolatát sugallja.Nem érdektelen megjegyezni, hogy nemcsak a jurta, hanem a jelenlegi kiállítás legjellegzetesebb darabjai is ezek a köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött szőnyegek, amelyek szép jövőt, megújulást ígérnek az Első Magyar Látványtárnak. Egyébként éppen jókor, hiszen az idén tízéves a gyűjteményt gondozó alapítvány, a millennium mellett tehát erre az évfordulóra is emlékezik a szép kiállítás.Eseményekben gazdag időszak volt ez a tíz év az Első Magyar Látványtár számára. A múltja ennél is tekintélyesebb időszakot foglal magába. Visszavezethető a hatvanas évekig, amikor is az alapítvány irányválasztását meghatározó személyiség, Vörösváry Ákos kamaszként első gyűjteményeit létrehozta bélyegből, régi pénzekből, népművészeti alkotásokból. Néhány évtized alatt az egyik legtekintélyesebb hazai műgyűjteményt alakította ki kortárs és nem kortárs művészek munkáiból, népművészeti, illetve természeti képződményekből, a legkülönbözőbb műfajú tárgyakból, hiszen, ahogyan mondja, „őt a virágos rét érdekli, nem a nyírott pázsit”.E sorok írójának emlékeiben is úgy él az akkor még Budapesten, a budai villában őrzött gyűjtemény, mint ahol egymás mellett kapnak helyet a falakon, földön, polcokon a legkülönbözőbb tárgyak, alkotások. Korniss Dezső, Kondor Béla képei, Gulácsy Lajos grafikái és a festett falitéka, Prutkay Péter madárfészket ábrázoló metszetei és a valódi madárfészek, a két világháború közötti világváros, New York felhőkarcolóit ábrázoló Gross-Bettelheim Jolán-rajzok és a XVIII. századi, egyetlen fatörzsből faragott, Krisztus-alakkal díszített méhkaptár jól megfért egymás mellett.Ez volt az igazi „ős”-látványtár. S ez maradt máig is, hiszen a fent leírt látványban a festői rendetlenség mellett lehet – sőt kell is – a látvány tudatosan formált rendjét látni. Vörösváry Ákos ugyanis gyűjtői élete során mindvégig úgy vélte, hogy a műalkotások, szép tárgyak igazi értelmüket egymásmellettiségükben kapják meg, abban a folyton változó, gazdagodó együttesben, amely az embert körülveszi, élete kereteit, látásmódját, a széppel való kapcsolatát meghatározza. Nem kizárják, hanem éppenséggel feltételezik egymást a különböző tárgycsoportok, anyagok, stílusok, korok, szemléletmódok.Amit nehéz létrehozni a múzeumokban, azt könnyebben megteheti a gyűjtő, a magánalapítvány. Ezért rendezett gyűjteményéből már a nyolcvanas években hasonló szellemű kiállításokat Vörösváry Ákos, és ezért kerültek hasonló tárlatokon – a kilencvenes években, már a látványtár szervezésében – a közönség elé az alkotások. Számuk alaposan megnőtt, a közben folyamatosan gyarapodó Vörösváry-gyűjtemény mellett az alapítványba került Altorjai Sándor festőművész képzőművészeti hagyatéka is. A gyűjtő mellett az alapítvány létrehozásában Frank Aliona, Lugosi Lugo László, Ganczaugh Miklós, Ganczaughné Albert Katalin, Gyökér Kinga – Vörösváry Ákos felesége, az alapítvány másik motorja –, Pócsy Ferenc, Pócsy Ferencné vett részt. Egyes kiállításaik megvalósításában a legkülönbözőbb területek szakemberei, köz- és magángyűjtemények támogatását élvezik.A diszeli malomban 1997 nyarán nyílt meg az első kiállítás, címét egy faragott tükrösön lévő feliratból kölcsönözte. Mindenkinek kenyér és rózsa – így a cím, s ennek megfelelően a művek az élet két alapfeltételét, a testi és lelki táplálékot jelképező kenyér és rózsa megjelenési formáit, motívumváltozásait vizsgálták kortárs és klasszikus mesterek, népművészeti alkotások bemutatásával. Szerepeltek a tárlaton Keserü Ilona, Korniss Dezső, Kondor Béla művei, de ott voltak a népi vallásosság alkotásai, köztük a Szent Erzsébetet ábrázoló szentképek is, amelyeken a szegényeknek vitt kenyér a szigorú férj előtt rózsává változott. A kiállítás megálmodója, Vörösváry Ákos így szólította meg az új múzeum látogatóit: „Ajánlom a lélektől kormányzottaknak, és ajánlom ezt a kiállítást a hűvös ész uraltjainak. Ajánlom a fényben élőknek, és ajánlom a homályban rekedteknek, a szeretetlenség koldusainak – ugyanezért.”