Pro patria

Szobánk falán apósom háborús érmei, bekeretezve, megtisztítva, kifényesítve. Családi örökség, egyéb örökség nem is igen volt, de ez most már többet ér mindennél, büszkén mutogatjuk, vagy csak megállunk előtte elmerengve. A papára emlékezünk, akit besoroztak katonának a nagy háborúban, s aki bátran harcolt, ahogy e kitüntetések is bizonyítják.Az egyiken II. Rákóczi Ferenc arcképe, körülötte a felirat: „Pro patria libertate.” A hátlapján: „A magyar Felvidék felszabadulásának emlékére. 1938.”A másikon Mátyás király arcképe. A felirat: „Erdélyi részek felszabadulásának emlékére. 1940.” A hátlapon: „Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó országlásának XX. évében.” Alul Mátyás címere. Alatta az írás: „Mátyás király születésének 500. évi fordulóján.”A harmadikon: Hunyadi János lovas szobra. Felirat: „Magyar Délvidék visszafoglalása emlékére.” A hátlapon: „Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzásának XXII. évében. 1941.” Alatta Magyarország címere és Mátyás címere.Viselte őket? Míg katona volt, biztosan, az egyenruháján, büszkén! Az értük kapott szabadságok alatt otthon is, a faluban, de soha nem kért, és nem is kapott semmiféle pénzt vagy egyéb jutalmat. Úgy gondolta, a többi magyar katonával együtt, hogy ez neki kötelessége. Megcselekedték, amit megkövetelt a haza. Csendes jog volt ez a hazához és a hősi halálhoz.Neki szerencséje volt: angol fogságba esett, két év múlva jött haza a családjához. Most sem jutalom következett, hanem megtorlás. A kitüntetéseket dugdosni kellett, az életét pedig félteni. Ezt is le kell végre írni, a többi elfelejtett magyar katona nevében is. Ezen is le lehet mérni, hogy milyen Magyarország jött el! Hogy akik a hazáért harcoltak, szégyen várt rájuk, sőt büntetés és halál. Pedig az, hogy van még Magyarország, e névtelen katonáknak köszönhető legalább ezer éve. Az ő sorsukból, szenvedésükből, nyomorúságukból senki sem csinált bizniszt. Ahogy én ismertem, ezt nem is fogadta volna el, méltósággal visszautasította volna. Illetve nem értette volna az egészet, a szenvedésre licitáló piaci cirkuszt. Úgy érezte, hogy ez minden magyar kötelessége már ezer év óta, pedig csak egy egyszerű ember volt – vagy talán éppen ezért. Nemigen értette volna e nagy szavakat sem, amelyek már az én agyamban forognak, hogy mikor a magyar hazafiakat kivégzik, megszégyenítik vagy nevetségessé teszik (ez is egyfajta kivégzés), akkor nagy bajban van Magyarország!Nagyon ritkán mesélt a háborúról, még kevesebbet a fogságról, nagy néha emlegette az angolok fura étkezési szokásait, ételeit. Ezzel a némasággal is a világ szakadt ketté, az a régi nagy hagyomány szűnt meg, hogy a világot járt katonaember mesél a kalandjairól, az Óperencián túli tájakról. Milyen mélyre nyúlt le az elnémító félelem a lélekben, hogy ezt az ősi gyógyszert, orvosságot, amely a szenvedést mesébe oldja fel, eltörölte, kiiktatta? Minket féltett, a gyerekeit, leszármazottait? Hogy nekünk is bajunk lehet abból, hogy ő védte a hazát? Micsoda gyalázatos métely, mérgező gáz szivárgott itt, félelemmel teli bénaságba taszítva az országot! Még mindig nehezen ocsúdunk belőle, gátlásaink, összerezzenéseink, megtorpanásaink nagyon nehezen gyógyíthatók. Fél szívünkkel, fél életünkkel még mindig e pokol bűvöletében vergődünk. És ez az igazi, csontig ható elnyomás, bőrünkhöz nőtt rabiga! Az ország szabadságát vissza lehet szerezni, a lélek szabadságát sokkal nehezebb.A többi sorstársához hasonlóan ő sem panaszkodott, járt a téeszbe kapálni, majd arcpirítóan kevés nyugdíjából éldegélt, végül csendesen eltávozott a földbe.Van jóvátétel, lehet jóvátétel? Ez az írás sem az. Talán csak annyi, hogy a mai Magyarország ezeknek az embereknek a fiaiból, lányaiból, unokáiból áll. S talán, ha látnának minket, egy kicsit ők is megnyugodnának.