„Természetesen” magyarok

Van Svédországban egy példaértékű magyarkezdeményezés, amely megérdemli, hogy szótejtsünk róla, ez pedig az ottani magyar értelmiség nyári szabadegyeteme, a tangagärdei találkozó. Már csak azért is érdemes szólni róla, mert senki sem kényezteti el a svédországi magyarságot olyan rendezvényekkel, amelyek itthon isszínvonalasnak számítanak.Rendezvény még csak akad időnként (most adta elő például a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Sík Sándor István király című drámáját), de a tangagärdei tábor azért egyedülálló, mert puszta léte, légköre is felvillanyozó hatású, szellemi pezsgés és élet van benne, ami elég ritka ebben az országban.A tábornak idilli környezet ad otthont, egy szép régi, bájosan kopottas udvarház, amely a svédországi magyar protestáns egyház tulajdona, s egy tó partján, erdő mellett áll. Itt töltenek egy hetet azok, akik még nem szoktak el a jóízű, vidám és tartalmas beszélgetésektől, gondolatébresztő előadásoktól. Hogy kik az előadók és a résztvevők, az egészséges önszerveződés és „önszelekció” alapján dől el, vagyis az lesz hosszú távon is visszatérő vendég, akinek ott a helye. Van ugyan ajánlott téma, de az előadások végül is bármiről szólhatnak, a lényeg a mondanivaló, s a cél a gondolatébresztés. Előadó lehet magyarországi, skandináv, erdélyi vagy amerikai magyar, a fő az, hogy érdemes legyen meghallgatni, amit mond. Aztán lehet vitatkozni, fürdeni, ha az időjárás engedi, focizni, este tábortüzet gyújtani, énekelni – az együttlét a fontos. A légkör toleráns, a közös étkezések hangulata családias, mindenki kiveszi a részét a tennivalókból, s a konyhafőnökök pompás falatokat tálalnak.E nyári szabadegyetem nagy előnye, hogy családdal jönnek az előadók és a résztvevők, s minden korosztály számára van program. A kicsik s az ifjak verset mondanak, énekelnek vagy játékos vetélkedőket szerveznek. Ennek fontosságát pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen a fiatalon új hazába kerültek vagy már ott születettek így természetes környezetben használják a nyelvet, ismerkednek egymással s a felnőttekkel, hallgatják az előadásokat, a társalgást – vagyis „természetesen” magyarok.Természetes módon magyarnak lenni pedig a Nyugaton élő magyarság legnagyobb kihívása. Mert nem attól vagyunk magyarok, hogy megünnepeljük március tizenötödikét és október huszonharmadikát, hogy gyermekeink palotást táncolnak, jól-rosszul elmondanak egy verset, de kint, az „életben” szégyellnek magyarul megszólalni, és otthon a szüleikkel is svédül, németül, angolul, esetleg helytelen magyarsággal beszélnek, vagy ami még rosszabb, keverék nyelven. A nemzeti ünnepeknek olyan belső tartalmat kell adni, ami abból fakad, hogy nemcsak pár óráig, hanem „folyamatosan” magyarok vagyunk, különben elveszítik értelmüket.Ki az, aki folyamatosan és természetesen magyar? A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa. Folyamatosan magyar az, aki számára nem kérdés a magyarsága. Ezért nem érzi szükségét, hogy magyarságát állandóan zászlóként lobogtassa, nosztalgiázzon, vagy sírva vigadva minden szavával turulmadarat röptessen. Folyamatosan és természetesen magyar az, aki ha idegen nyelvű közegben és társaságban egy honfitársával összeakad, nem süti le zavartan a szemét, hanem anyanyelvén, értelmesen és helyesen, gátlások nélkül beszélget vele. Igaz a mondás, hogy nyelvében él a nemzet. Folyamatosan és természetesen magyar az, aki gyermekeinek át tudja adni a természetességet, és görcsök nélkül tudatosítja bennük, hogy való igaz, ők német, belga vagy ausztrál honpolgárok – de magyarok is. Hogy a világ ma ilyen bonyolult, hogy valaki egyszerre lehet amerikai és magyar. E kettős identitás kialakítása persze nem egyszerű dolog.De létezik kettős kötődés, sőt az sem ritkaság ma már, hogy valaki egyszerre két nemzethez tartozónak érzi magát. Arról viszont igen eltérőek a vélemények, hogy ez az állapot jogilag hogyan legalizálható. Nem is ezt a problémát kívánom feszegetni, hanem továbbra is az individuum oldaláról szeretném vizsgálni a jelenséget, s ekkor egy igen érdekes kérdéssel találjuk szemben magunkat. Vajon mennyire fogadja el a befogadó, illetve az anyaország az individuumnak ezt a belső meggyőződésen alapuló kettős kötődését?Minden befogadó ország ösztönösen asszimilálni akar, s kényes kérdéseket érintenénk (például nemzetállam, etnikai hovatartozás), ha az asszimilációs törekvéseket mélyebben elemeznénk. De nincs szükség erőszakra, nyelvtörvényekre ahhoz, hogy a bevándorlók második-harmadik generációja teljesen elszakadjon gyökereitől. Lehet ugyan, hogy a befogadó ország hivatalosan toleráns, a légkör mégis asszimilációra késztet. Ez a bevándorló számára veszélyes légkör számtalan apró tényezőből áll össze, amelyekre most nem térhetek ki. Ezzel a skizofrén állapottal sok bevándorló nem tud megbirkózni. Először valamiféle szégyenérzet alakul ki bennük, gátlásaik keletkeznek (például a nyelvhasználat tekintetében), igyekeznek maximálisan alkalmazkodni a befogadó ország által támasztott tényleges vagy vélt követelményekhez, így – önmaguktól is elidegenedve – sokszor gyorsabban és nagyobb mértékben asszimilálódnak, mint ahogyan azt a befogadó ország elvárná. Azaz, mit is vár el a befogadó ország? Annak tétova és ellentmondásos jelzései csak növelik a bevándorlók bizonytalanságát.A kérdés másik fele az, hogy vajon igenli-e az anyaország az individuum kettős kötődését, illetve kettős identitását. Véleményem szerint a hazai közvélemény nem tud vele mit kezdeni, zavarba jön tőle. Még gyanús is egy kicsit, hogy mit akar itt ez az ember, ha már német, és annak idején a „gazdag és szabad” Nyugatra távozott... Sajnos azt kell megállapítanom, hogy a befogadó ország bizonytalan, s ellentmondásos jelzései és az anyaország gyanakvása akadályozza az individuum belső meggyőződésen alapuló kettős kötődésének kialakulását.Holott észre kellene venni, hogy egy határozott kettős kötődés sokkal pozitívabb, mint minden kötődés hiánya, a teljes gyökértelenség. Pozitív adottság mind az egyén, mind a befogadó, mind pedig az anyaország számára. Jobb, ha valakinek két otthona van, mint ha mindenütt idegennek érzi magát. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a Nyugatra szakadt magyarok és leszármazottaik vajon hogyan látják önmagukat, hová tartozónak vallják magukat legbelül, vagy mernek-e egyáltalán őszintén, a lelkük mélyén is szembenézni a kérdéssel.Ám az, hogy a nyugati magyarok számára a magyarság természetes állapot legyen, nemcsak rajtuk múlik, hanem az anyaországnak is segítenie kell benne. Világosan látszik, hogy a változó és vegyes színvonalú nyugati magyar egyesületek egyedül nem tudják megoldani a feladatot, és nem is lehet elvárni tőlük, hogy egyedül oldják meg. A nyugati magyarság ügye első látásra talán nem tűnik olyan sürgősnek, mint a szórványmagyarságé. Talán természetesnek érezzük, hogy e két csoport összehasonlításából levont következtetések alapján egyfajta fontossági sorrend alakuljon ki. Pedig az összehasonlítás helytelen, hiszen a nyugati és a környező országok magyarságának története, helyzete, életkörülményei, gondjai között alig akad hasonlóság. Fontossági sorrendet már csak ezért sem lehet felállítani.Miért kell az anyaországnak a Nyugatra (illetve Amerikába, Ausztráliába stb.) szakadt magyarsággal foglalkoznia? Azért, mert az anyaországnak a nyugati magyarsággal számolnia kell, mert a nyugati magyarságra számítani, építeni érdemes, de akivel számolunk, akire számítunk, azzal foglalkoznunk is kell. Senki sem vonja kétségbe, hogy a nyugati magyarság a magyar nép része, s hogy a kommunizmus idején egyfajta közvetítő szerepet töltött be a vasfüggönyön inneni és túli világ között, ami az esetek többségében szellemi táplálékot is jelentett a sovány esztendőkben.Azóta a világ, hazánk és a nyugati magyarság helyzete gyökeresen megváltozott. Nem lehet már emigráns magyarokról vagy a régi értelemben vett Nyugatra szakadt magyarokról beszélni, s körvonalazódik az egyesült Európa. Hogyan lehetne tehát – az új helyzethez alkalmazkodva – felkarolni a nyugati magyarság ügyét? Ez itt a kérdés. Bizonyos pedig az, hogy a nyugati magyarság csak úgy maradhat a nemzet része, ha érzi, hogy fontos a nemzet számára.