Tisztelt Szerkesztőség!

A Csákány-jelenségFenyegetik-e társadalmi békénket a politikai szélsőségek? Mielőtt könnyelműen legyintenénk, keressük meg legnagyobb példányszámú napilapunkban Csákány György dr. írásait. Látni fogjuk, hogy a nyugalmazott, de virulens egyetemi tanár durván nekiront jogállamunk alapintézményeinek, gátlás nélkül támadja közjogi méltóságainkat s a parlamenti pártokat (a baloldal szájtátisága miatt); tömegsztrájkokat, utcai megmozdulásokat sürget a kormány megdöntésére. A szerző képes megteremteni a tartalom és forma egységét: szókincse lehangoló, jelzős szerkezetei Sztálin főügyészének ideges stílusát idézik. Miként fordulhat elő, hogy efféle, gyűlölet keltésére alkalmas szövegeket publicisztika gyanánt közöl egy profeszszionális gonddal szerkesztett újság, amelynek olyan szerzői vannak, mint mondjuk Bächer Iván, Lengyel László vagy a Wittmann-fiúk?Lehetséges, hogy az „inprinting”, a születés után rögzült minta nemcsak Konrad Lorenz vadludainál meghatározó? Hiszen 1957 februárjában maga Kádár jelentette ki a KB ülésén: „A Népszabadság rögtön a puskák után jön”. Nem volt ez titok már 1956 decemberének elején sem, amikor egy sötét délutánon megvásároltuk a Móricz Zsigmond körtéren kapható összes Népszabadságot. (Ára 50 fillér volt.) Kinek az ötlete volt, nem tudom, de aki csak arra járt, a zsebébe nyúlt, aztán, fáklyának lazán összecsavarva, elégettünk minden példányt. A tudomány mai állása szerint nem mi voltunk a szélsőségesek. Azok a puskák bizony szovjet tankok után jöttek, lopakodtak. De mi indít egy idős értelmiségit ilyen megnyilatkozásokra? Feltehetően a frusztráció.Demokráciánk ma úgy működik, hogy aki túl mohón, erőszakosan markolja meg a hatalmat, annak kisiklik a kezéből, mint szappan a fürdőkádban. Mi is, a világ is kiismerte azt a stratégiát, amit gróf Klebelsberg Kunó 1928-ban így jellemez: „A kommunizmus nyíltan hirdeti, hogy hatalomra jutva az egyenlőség érdekében megsemmisít minden függetlenséget. A minimumra redukálja az egyén szabad mozgását, de addig, amíg hatalomra jut, számon kéri a modern demokráciától a maga törekvései javára azt az agitációs, szólás-, sajtó- és tanítási szabadságot, amelyet a modern alkotmányok mindenki számára biztosítanak, s amelynek kíméletlen kihasználásától a kommunizmus eszméjének diadalra jutását várja”.Mennyire más világ volt itt 1945 után, amikor a demokrácia sebtében festett kulisszái mögül a Nagy Testvér irányította a cselekményt! Akkor a gyűlöletszavak skandálása, a feljelentés, uszítás és hamis tanúzás mindig eredményre vezetett. Célpont lett mindenki, bűneitől vagy érdemeitől függetlenül, akit a párthadak útjukban állónak tekintettek. A „forradalmi erőszak” minden törvénytelenséget szentesített. Volt orvos, aki esküjét megszegve, a politikai rendőrség kínzásainál segédkezett, hírlapíró, aki a nép nevében az éppen aktuális ellenség halálát követelte és költő, aki a végső harcra buzdított. És mi volt az a csatakiáltás, ami a „demosz” szabad választáson kinyilvánított akarata elleni minden rohamnál felhangzott? „Végveszélyben a demokrácia!” – rikoltották, miközben éppen eltiporták.Ezek az emberek ma sem szégyenkeznek. Amint azt nemrég a magyar baloldal Nagy Öregje mondta: „Mindenkinek lehetnek ifjúkori botlásai”. Példánk azonban azt mutatja, hogy van, aki örökké fiatal maradt. Nosza, „elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd!”Id. Balás Piri LászlóBudapest