A hetedik oldalon

Nem dicsekvésképpen, de elég sok levelet kapok. Hírlapíró embernek nagyon fontos az olvasói levél, visszajelzés, kontroll, lelkiismereti bója, meg efféle az ilyen írás – feltétlenül el kell őket olvasni, el kell rajtuk gondolkodni, esetleg válaszolni is kell rájuk, vagy visszahívni a levélírót, már csak az illem kedvéért is.Magam is újságolvasó ember vagyok, véleményem is van az elolvasottakról, de még soha egyetlenegy sort sem írtam cikkek szerzőinek, hogy szégyelljék magukat ezért vagy azért, illetőleg, hogy gratulálok nekik, brávó, csak így tovább. Újságoknak levelet írni leginkább csak a ráérő – főképpen idősebb – emberek szoktak, nekik van idejük papírt, pennát elővenni, gondolatokat összeszedni, postáig leballagni. Békebeli, jámbor rituálé az ilyen, de jó is annak, aki megteheti... Következik mindebből, hogy nekünk, hírlapíróknak semmiképpen sem szabad a levélírók minősítéseiből várat építenünk, de még csak bunkert sem. (Ha királynak mondanak, az éppúgy gyanús, mintha gonosztevőnek neveznek – megjegyzem, a dicsérő szóból mindig több érkezik, mint a bántóból.)A levélíró legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy időről időre lerántja (vagy fölemeli) az embert a földre. Mindennapi összefüggésekre hívja fel a figyelmet, kétkezi örömökről ír, hétköznapi bánatokról tudósít. Itt tartja az embert a mindennapokban. És ez nagyon jó. Öreg kollégám (már nem él) mondta, szívemre ne vegyem, amit nekem írnak, de gondolkodjam el rajta. Amennyire mi formáljuk az olvasói gondolatot, annyira joga van neki is ugyanehhez...Miért írtam mindezt?Kicsit talán magamnak. Magunknak. El ne szaladjon velünk a ló, ha szépet mondanak nekünk. De tönkre se menjünk a bíráló szavaktól. Formáljuk egymást – mert ketten adunk ki egy egészet. Önmagának ír és magára marad, aki erre nem figyel.Itt, az újság hetedik oldalán is nehéz a pálya.