Aranypénz

A park és a kastély impozáns volt, de kissé elhanyagolt. A virágágyakban gaz is nőtt, nemcsak virág, a park útjait fű verte fel. A kastély falain hámlott a vakolat. Olyan volt a nemesi rezidencia, mint egy nagyon előkelő úr, akinek nincs pénze új ruhára. Kajlai báró a nappaliban ült egy nagyon szép, régi, de szörnyű kopott díványon, amelynek romlani kezdett a rugózása, és foszladozott a selyemhuzata. A báró újságot olvasott. Majd abbahagyta az olvasást. A monokliját letette maga mellé a díványra, hogy megdörzsölje a szemét. Nem gavalléroskodásból hordott monoklit. A bal szemével semmit sem látott, kár lett volna rá az üveg. De a jobb szeme még dolgozott. Arra kellett a sokdioptriájú monokli.Amíg zsibbadó szemét dörzsölte, viszketni kezdett az orrában valami, tüsszentett egy retteneteset, akkorát, hogy a dívány is megrezzent alatta, és a monokli belécsúszott abba a szűk hasadékba, amely a háttámla és az ülőpárna közt volt. „Ha megint Pestre megyek, csináltatok egy másik fogsort is!” – gondolta bosszús és szeszélyes eszmetársítással a báró. A monokliról eszébe jutott a foga. Mind a kettőből csak egy garnitúrája volt. Örökké az a veszedelem fenyegette, hogy ha eltörik a protézise, nem tudja megrágni a csirkecombot, ha elveszti az üvegét, nem tudja végigolvasni az újságot. Hanem a vakság még rosszabb a fogatlanságnál. Nekifogott tehát azonnal, hogy kikaparja a díványból az üvegét. De csak a tenyere fért belé a hasadékba. A mandzsettája nem engedte tovább a kezét. Erre levetette a kabátját, feltűrte az ingét a karján. Így nagy kínnal egészen könyökig bedugta a kezét a díványba. Keresett, kapargált, végre valami kerek, lapos dolgot érintettek az ujjai: – Megvagy, kutya! – mormogta boldogan. De amit kihalászott, nem a monokli volt, hanem egy régi, francia aranypénz. Egy „Napóleon”. Kajlai báró egy pillanatra elfelejtette a szemüvegét. A szíve nagyot dobbant, és újra nekiesett a díványnak. A monokli nem volt sehol. De megint talált a hasadékban egy aranyat. Ezúttal egy kis, osztrák tízforintost. Most már nemcsak a szíve dobogott, a bőre is viszketett az izgalomtól. Behívta a feleségét. Odavezette az asztalhoz. Rámutatott a két penészes, régi pénzre: – Látja ezeket az aranyakat, szívem? – Látom! – csodálkozott az asszony. – Hol az ördögbe szedte őket? Hiszen tíz pengő nincs a házban, hogy kifizessem a Hangyánál az adósságunkat! – A díványban voltak! – suttogta a báró, hogy még a falak se hallják a titkot. De aztán elrontotta ezt az óvatosságot, mert diadalmas harsogással tette hozzá: – Megvan a családi kincs! A sok arany, amit a nagyapám úgy eldugott negyvennyolcban, hogy azóta sem sikerült megtalálni. Ez a két arany csakis abból a kincsből lehet. Amerre felbukkantak, arra kell keresni a többit is. Tudja, drágám, ez úgy van, hogy valahol kiásnak két régi csontvázat, egy kicsit utánaásnak, és erre kikerül a föld gyomrából egy egész római temető!... Kajlai báró izgatott fantáziájú férfi volt, a hosszú beltenyésztésből valami elromlott benne. Dadogott, szakálla, bajusza nem nőtt, hitt a tündérekben, boszorkányokban és szellemekben. Az ügyvédnek nem hitte el a váltólejáratokat, az ispánnak nem hitte el a jégesőt. De szentül hitt abban a családi legendában, hogy kincs van a házban, csak nem tudni, hol, mert a nagyapját oly hirtelen ütötte meg a guta, hogy nem volt ideje elárulni a titkot, hová rejtette a tízezer aranyat. A báróné nemcsak a felesége, hanem első unokatestvére volt a ház urának. Az egyforma régi származás, a sok rokonságban való házasodás benne is elvégezte bomlasztó munkáját. Csakhogy nála a baj fordított alakban jelentkezett. A báró férfi létére csupasz volt, ő asszony létére szőrös. Vastag sörték nőttek arcának szemölcseiből. A bárónak vékony, magas hangja volt, mint egy kappannak, szabad óráiban kézimunkázott, és utálta a dohányfüstöt. A báróné mély hangon beszélt, és szenvedélyesen szivarozott. De abban mind a ketten egyformák voltak, hogy a józan, reális dolgok iránt nem volt semmi érzékük. Lelkük érdeklődése inkább a valóságon túli világgal kapcsolódott. A báróné baltát és másféle szerszámokat hozott föl a fáspincéből. A zárban megfordították a kulcsot. És nekifogtak, hogy saját kezűleg szétszedjék a kanapét. Miért nem hívtak segítséget? Ennek sok apró oka volt. Féltek az éhes rokonoktól, a dühös hitelezőktől, az adótól. De főképpen maga a titok tetszett nekik, gyönyör volt számukra, hogy olyasvalamit csináltak, amit az eszük járása szerint titokban muszáj tartani. A díványt szétszedték. Megtalálták benne a monoklit, amelyet a báró azonnal a szemébe nyomott. Továbbá találtak egy zöld penészes, réz négykrajcárost, és még egy „Napóleon”-t. A szoba teli lett porral. – Hátha a párnákat is megnéznénk! – mondta a báró. Letépték a selymet a támláról és az ülőkéről. De ott semmi más nem volt, csak kóc. Belefáradtak, de mohó kíváncsiságuk nem csökkent. Megtárgyalták, hogy az inasban és a komornában megbízhatnak, azok hű cselédek, inkább a nyelvüket elharapnák, mint hogy elárulják a házat. Majd lassanként a kastély egész személyzetét fölvették a „bizalmat érdemlők” testületébe. Másnap már nem ők dolgoztak, hanem az inas, a komorna, a kertész, a parádéskocsis, a szakácsnő, a két konyhalány, az inas inasa és a szobalány, mert akármilyen omlatag volt a kastély, a „mód” a régi volt benne. A báró és a báróné csak nézte, hogy kutat és rombol a cselédség. Szétszedték a karosszékeket, az íróasztalt, felbontották a parkettet. Semmit sem találtak, csak port és pókokat. De oly csökönyösen föltették magukban, hogy a dívány három aranya a nagy kincs előfutárja, hogy nem tudták abbahagyni, amit elkezdtek. „Na, itt még megnézzük!” – mondták, le nem hervadva a sok csalódástól. A nappaliból átmentek az ebédlőbe, az ebédlőből a hálószobákba. Mindenül meggyilkolták a bútorokat, szétszedték a kályhákat, kalapáccsal kopogtatták a falat, hogy nem ad-e valahol üres hangot? A parkban volt egy vén gesztenyefa, annak mélyen leástak a gyökerei közé, csak azért, mert magasabb és vastagabb volt a többinél, és ha szél fújt, valami furcsát hallottak a lombjainak a suhogásából. Semmiféle józan érv nem vethetett gátat vandál munkájuknak. Mert a mag, amelyből cselekvésük kinőtt, olyan kép volt, amelyet szinte testi szemükkel láttak. Két hét múlva látogatóba étkezett Kajlára Mosonyi gróf, a báró unokabátyja. A grófnak óriási tekintélye volt a famíliában éles, gúnyos, cinikus esze miatt. A vendég savanyú fintorral nézte a nagy pusztítást: – Mit csináltok itt?! – Kincset keresünk! – Miért?! A báró elmondta a talált aranyak történetét. A gróf csúfondárosan nevetett: – Nahát, fiaim, nagy csacsik vagytok. Mert én megmondhatom nektek, hogyan kerültek abba a díványba az aranyak?! – Na, mondja el, András! – mondta a báróné. A gróf vállat vont: – Egyszerű dolog. Valaha régen a nagyapád egy délután lefeküdt erre a díványra aludni. Aztán amíg aludt és forgolódott, a zsebéből kipotyogtak az aranyak, s belécsúsztak a díványba. De mert a nagyapád nem volt olyan koldus kutya, amilyen te lettél, Ödönkém, fel sem tűnt neki, hogy hiányzik a zsebéből három arany. Nem keresgélt utánuk. Benne maradtak a díványban! A házaspár meghökkenve bámult. A kép, amelyet a gróf fantáziája rajzolt eléjük, oly érzéki volt, szinte tapintható, hogy elfogadták: ez a valóság. A régi cselédek hiába könyörögtek, hogy egy mese kedvéért ne bántsák a drága kályhákat és a parkettet. Összeszidták őket, hogy minek szólnak bele a komoly emberek dolgába. De az alvásról szóló történet más irányba fordította a képzelődésüket. Ezt az ábrát teljes egészében fölitta lelkük. Egy kicsit szomorúak lettek, de aztán könnyelmű kacagással nyugodtak belé az ügybe. Egy év múlva Kajlai báró így beszélt az esetről: – Az én nagyapám rettenetesen gazdag ember volt. A zsebe mindig teli arannyal. Ha ledőlt ebéd után aludni, sokszor megtörtént, hogy a pénz kipotyogott a zsebéből, s belécsúszott a dívány hasadékába. Hagyta, nem bánta, észre sem vette. Innen van, hogy ha megszorulok, csak belényúlok a díványba, olyan az, mint a spórkassza, mindig találok benne egy-két aranyat. Itt van ni, a bizonyíték, ez a „Napóleon” is onnét való! – és elővett egy sárga pénzt, megcsillogtatta hallgatósága előtt. A másik két aranyat már régen eladta. De ezt az egyet csökönyösen tartotta, hogy adu legyen a meséjében.