Egy bájos kisasszony szeszélyei

Néha ránk mosolyog, de annál többször fintorog. Mire kinyújtanánk felé a karunkat, fehér leplében, vad kacajjal tovasuhan. Sokszor megvárja, míg a keveset is nagyra értékeljük, s ekkor szűkmarkúan, mint smucig kegyúr – megajándékoz minket azzal, ami amúgy is birtokunkban volt, vagy ami régóta megilletne már. Elôszeretettel hagyja, hogy elveszítsük a bankókkal tömött pénztárcánkat. Mikor pedig úgy hisszük, mindennek vége, s elúszunk a számlák sárga tengerén, meglódít minket a szoba egy bűvös sarkába, ahol, nicsak, megleljük bugyellárisunkat a benne rejtezô, rég elveszettnek hitt fizetésünkkel. Persze nôies szeszélye nyomban felelôtlen költekezésbe sodor, hiszen örvendünk a hirtelen jött „szerencsének„, bálos-kacér betoppanásának. Hálából – képzeletünkben – átöleljük Fortuna kisasszonyt, csókoljuk arcát, nyakát, simítjuk haját, s hívjuk, jöjjön velünk, legyen örök kísérônk. De a hálátlan, elkényeztetett hölgy nem tűri a bizalmaskodást. Csak azokkal iszik pertut, akik az ô csillagzata alatt születtek. A csillagállás azonban nézôpont kérdése. Sokszor kegyvesztettjének gondolván magunkat – kullogunk, miközben az orrunk alatt dünnyögve szidjuk a csodaautókon gördülô, milliós estélyikben tündöklô, a pénzt királyként szóró, a szerelemben – látszólag – soha nem csalódó embertársainkat. Persze fogalmunk sincs róla, ôk kit átkoznak. Lehet, minket, akik ismeretlenül járhatunk-kelhetünk, akikbôl nem lesz sztár vagy adományozó, netán címlapsztori.Magam is hányszor szidom, cédázom, kívánom a pokolba ezt a szeszélyes kisasszonyt. Pedig nem szólhatnék egy szót sem, hiszen egyszer már az életemet is megmentette, és ennél többet aligha kívánhat az ember. Az Ôrségben egy éjszakai séta alkalmával ugyanis felbôszült kutyák állkapcsaitól mentett meg. Aztán semmi. Odébb libegett, mintha nem akart volna több közösködést velem, a kiválasztott pártfogoltjával. És ez talán rendjén is volna: menjen csak, tegyen milliomossá egy újabb kocalottózót. A kérdés csak az, hogy miért éppen az Ôrségben kószált, amikor szükségem volt rá, s miért pont az én életemet tartotta fontosnak megmenteni?Máskor pályázatról, könyvkiadásról, megígért elôbbre jutásról maradok le – miatta. A hitvány teremtés, megint érdemteleneknek kedves, másnak riszál! – dühöngök ilyenkor. Aztán sikerülni kezdenek a dolgok. Benyújtom a pályázatot, mi több, meg is nyerem, összejön egy jó állás, kiadják a már-már fióknak szánt könyvet. Működik az életem. S ekkor íziben megfeledkezem a közbenjárásáról. Nem neki vagyok hálás, hanem önmagamnak, küzdenitudásomnak, harcos kedvemnek, a taktikusságra épülô kivárásomnak. (Legalábbis efféléket tódítok – önvédelembôl.) A siker az enyém, a kudarc az övé. Minden bukást elhárítok magamtól, sôt Fortuna kisasszonyt hibáztatom, pedig tudom, hogy ballépéseimért a legkevésbé sem okolható.Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, szoktuk mondogatni, s hozzáteszzük, hogy Fortuna mindenkit árnyékként követ. Hol elénk áll, s feddôn int, elég! Hol elrejtezik, ám ha nincs jelen, akkor is reménykedhetünk, hogy elôbb-utóbb kezet fog velünk. Szerencse kisasszony bölcsebb annál, minthogy szeleverdi, csapongó nôszemélynek képzelhetnénk. Mindig kisasszony marad, mert mindenkié. Mégsem hetéra, hisz jótéteményeiért nem kér semmilyen ellenszolgáltatást. Már a kegyes áldozatok elfogadásáról is leszokott. A baj csak az, hogy nem várjuk meg, amíg felénk fordítja arcát, hanem aljasul kihasználjuk, aztán eldobjuk, mint egy kifacsart rongyot. De a tékozló ekkor sem szabadul meg tôle, mert a kisasszony lerázhatatlan, szent szerelmese az embereknek. Értünk van, nem ellenünk, még halálunkban is megsegíthet. Ha ismerjük a nyelvet, melyen himnuszát szavalja, eljuthatnak hozzánk bölcs sugalmai. Egy dolog létezik, amivel messze tántoríthatjuk magunktól, és ez nem más, mint az irigység.