Én nem tudom...

Én nem tudom, mi az oka annak, hogy általában a baloldali liberális közírók között lelhetők fel a függetlenek és tekintélyesek. A tekintély minden bizonnyal a függetlenségből és a szakértelemből következik, továbbá nyilvánvalóan abból, hogy a függetlenek – a „hasonló a hasonlónak örül” mondása alapján – támogatják egymást, s időnként szinte meghatódnak a kölcsönös tisztelettől.Ez persze csak az egyik ok. A másik az, hogy minden baloldali elsőrendű kötelességének érzi a feltörekvő konzervatív tekintély negligálását, mégpediglen úgy, hogy a függetlenség látszatát is megvonja tőle. Nyilvánvalóan a függőnek nem lehet tekintélye, még hitele sem, hiszen szolgál, s ebből eredően szolgalelkű és alantasan elfogult. Függő viszonya amúgy is rossz stílusát lerontja, személyiségét gyanússá teszi.A független baloldali publicista ezzel ellentétben önként és szívből szolgál pártokat és eszmét, stílusa letisztult, személye feddhetetlen. Legtöbbször annyira higgadt és elfogulatlan, hogy nem is véleményt mond – bár azt szabad –, hanem elemez. S mindezt úgy teszi, mintha semmi köze nem volna az egészhez, magára a politikára is felülről tekint. Párthoz nem kötődik, csak az igaz, kecses eszmékhez, s aligha tehet arról, hogy az eszmekecs mindig baloldali. A tekintély abból is kitetszik, ahogy másokat megítél s bizonyos jelenségeket elemez. Erkölcsisége csúcsán a jobboldali állításokkal már nem is vitatkozik, mivel a szalonképtelenséggel való érintkezés látszatát is kerüli. Ez nem akadályozza meg abban, hogy a konzervatív eszmerendszert és publicisztikát általában minősítse. Sőt szellemi tevékenysége javarészt ebből áll. Ezt a „mindenkori hatalom” bírálataként fogja fel, s úgy is adja el; mondhatni: ebből él, a jobboldal sarából.Mivel a magyar sajtóban csak úgy nyüzsög a feddhetetlen, fölényes és független baloldali tekintély, ez a szellemi massza jobboldali irányban meglehetős nyomást fejt ki, alapvető céljának megfelelően a konzervatív közírókat és médiumokat a szélsőség felé szorítva.Ez speciálisan magyar vagy kelet-európai jelenség: a baloldal képtelen elfogadni és tudomásul venni bármifajta jobbközép szellemi, politikai teljesítményt. Illetve: utólag képes erre. Például megeshet mostanság, hogy egy vadliberális Antall Józseffel példálódzik, mint végső soron úriemberrel és demokratával, hogy ily módon, mintegy konzervatív álorcában kárhoztathassa a jelenlegi kormányzatot.A Magyar Nemzet utóbbi tíz évének története is ezt példázza, ezt a jobboldalivá színező, kiszorító stratégiát; a baloldal mindjárt 1990-ben megpróbálta temetni a Magyar Nemzetet, ’91-ben a halotti beszédet is elmondta felette, annak ellenére, hogy az idő tájt egyik sztárszerzője (és a nemzeti érzelmű olvasók elidegenítője) Szabó Miklós, az SZDSZ militáns publicistája volt. Sorolhatnám azoknak a nevét, akik a rendszerváltást követően a lap belső munkatársai voltak, s liberális, esetleg baloldali szemléletükhöz kétség sem fért. Mindennek ellenére a baloldali magyar média lapunkat jobbszélső zabigyerekként kezelte. Kíváncsi vagyok, hogy az objektív sajtótörténet – ha létezik ilyen – miképpen ítéli meg azokat az éveket.Mindehhez – személyes módon – hozzá kell tennem, hogy az én hírlapírói függetlenségemet a rendszerváltozás kezdete óta jobbközép erők, kormányok nem fenyegették. Soha nem kaptam politikustól – az írásaimat illetően – kérést, tanácsot, utasítást. Mind ez ideig a saját fejem után mentem – hogy jó vagy rossz irányba, azt ítélje meg az Olvasó, mivel én nem tudom.