Én nem tudom...

Én nem tudom, mennyit változott az emberek gondolkodása 1990 óta, követte-e az eseményeket, netán sürgette vagy hátráltatni vágyott azokat.A változásban természetesen volt valami kényszerű, az új rendhez és rutinhoz külsőleg igazodni kellett, aki erre képtelen volt, az így vagy úgy, önmaga egzisztenciáját veszélyeztette. (Jelenleg Thürmer úr is az EU-ba vágyik, filoszok alapítanak bt.-t és kft.-t, aki teheti, olajat szőkít és bort hamisít, és számos, egyszerű polgár kigúvadt szemmel figyeli a BUX-ot.)Mi változott igazán? Már úgy értem, belül, ott, ahol a gondolatok és az érzelmek lakoznak. A „tudatban”, ahogy a marxista–leninista estin tanultuk, a „lélekben”, ahogy most mondom én.1988-ban – megérezvén az idők szelét (?) – interjúra kértem fel a magyar katolikus egyház legmagasabb méltóságait: érsekeket, püspököket, főapátokat. Több mint húsz főpapnak írtam levelet, amelyben arra kértem őket, válaszoljanak társadalmi-politikai jellegű kérdéseimre. Háromtól kaptam pozitív választ, majd később alkalmat a beszélgetésre: Seregély István egri érsektől, Gyulay Endre szeged-csanádi püspöktől és Szennay András pannonhalmi főapáttól. A többiek hezitáltak, nyilván azt fontolgatva, hogy a pillanat fontosabb-e vagy egyházuk több ezer évre szóló küldetése. Az ezredévek mellett döntöttek, tudva tudván, hogy lassan őrölnek Isten malmai. (A három interjú a Magyar Nemzetben megjelent.)Aztán, hogy a pszeudoliberális sajtó kedvenc kifejezésével éljek, eljött az Antall-féle „kereszténykurzus”. Az ébredező egyházak az ideológiai harc, sőt a pártküzdelmek középpontjába kerültek, a sajtó heteken, hónapokon át foglalkozott a „papi túlkapásokkal”, szörnyülködött a „remek” állami iskolák visszaegyházasításán, botrányokat koholt, Dabas-Sári nevétől visszhangzott az ország. A szocialista tudat egyszerűen képtelen volt eltűrni, hogy lélekként bánjanak vele.Az MDF-kormány végül megbukott, belebukott, ha nem ebbe, hát abba, s alulmaradni látszott a ideológiai küzdelemben, a média és a szocialista választási győzelem mintegy leradírozta a „keresztény kurzust”. Mindez azonban Isten malmait nem állította meg, sőt a malomkerekek egyre gyorsabban forogtak: az egyházak szerves részévé váltak a társadalomnak, mondhatni – bizonyos értelemben – politikai tényezővé. A liberális sajtó ugyan megpróbálta a papokat visszaterelni a sekrestyébe, de nem járt sikerrel. Immár nem húszból három, hanem sok száz vállalt közszereplést, az igével együtt hirdetve a szocialista rend idején eltagadott (polgári) erkölcsi értékeket. Maguk a tények is – bár makacs dolgok – megváltoztak. A Szent Jobb-körmenetet mint eseményt lehetetlen volt eltagadni. A politikai bizottsági tagok képmása helyett az ünnepeken egyházi ereklyék járták körbe a fővárost, az egyházak pedig ... – szavak és konkrét politikai állásfoglalás nélkül – árasztották azt a meggyőződést, amely természeténél fogva rokon a polgári pártok ideológiájával.Különös módon a média – bár mindig hangsúlyozta, hogy az egyházak maradjanak távol a politikától – a baloldali és liberális papokból sztárokat csinált. Isten malmai ezeket a csillagokat eléggé gyorsan megőrölték. A nép pedig – lám, lám, már egyes szocialisták is korszerűtlennek találják a népre való hivatkozást –, szóval a magyar populáció elfogadta a hitet, mint a lét tartozékát, a lelket, mint köztünk lévőt, az egyházakat (és ünnepeiket), mint társadalmi valóságot.A 2000. év Szent István-napja bizonyította, hogy itt valami gyökeresen megváltozott, jobban mondva visszatért gyökereihez. Másképpen látjuk a világot, benne a szentséget és a profánt.Hogy ez gyakorlatias értelemben mennyire befolyásolja az életünket, én nem tudom.