Fortuna száz arca az olimpián

Jelen cikk tárgya a szerencse és a sydneyi olimpia, vagy másképp: szerencsés vagy balszerencsés esetek, emberek a XXVII. nyári ötkarikás játékokon. Nem könnyű eset...Kezdeném mindjárt egy olyan mondtattal, amely megkérdőjelezi a téma létjogosultságát: „A sportban nem hiszek a szerencsében”. Ez a nyilatkozat Kemény Dénestől, a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányától származik, s az egyik sportnapilapban jelent meg azt követően, hogy a később olimpiai bajnoki címet nyert pólós nemzeti együttes a csoportküzdelmek során az utolsó másodpercben kapott góllal 10-9-re elveszítette a Jugoszlávia elleni mérkőzését.Szintén az uszodában történt egy hasonló eset, ugyancsak a vízilabdában, azonban a hölgyeknél, és az Ausztrália–Egyesült Államok finálénak kicsit nagyobb volt a tétje, mint a Magyarország–Jugoszlávia csoporttalálkozónak. A női döntő utolsó másodperceiben 3-3-ra állt a két csapat az International Aquatic Centre-ben. Szinte az utolsó utáni pillanatban az ausztrál Higgins szabaddobásból azonnal kapura lőtt. Ebből az akcióból, mivel az ausztrál lány hét méternél közelebb volt az amerikaiak „ketrecéhez”, csak akkor születhetett érvényes gól, ha az amerikai játékosok közül valaki beleér, és úgy jut a labda a hálóba. Így történt: egy kézen megpattant a játékszer, majd a kapuba vágódott. Ausztrália – egyébiránt a magyar Görgényi István csapata – a dudaszó pillanatában elért valószínűtlen góllal 4-3-ra győzött, és megnyerte az olimpiai aranyérmet.Güttler Károly esetét választottam következő példaként. A 32 esztendős Európa-bajnok úszó a negyedik olimpiáján vett részt, így kijárt volna neki a szép búcsú. Főleg azok után lehetett volna némi szerencséje, hogy 1988-ban Szöulban, a 100 méteres mellúszás döntőjében mindössze egy századmásodperccel maradt le az aranyéremről, ráadásul a televíziós lassítás szerint ő érte el először a falat, nem a brit Moorhouse, csak a gép mutatott mást. Güttlert a nagy nemzetközi versenyeken később sem vette pártfogásába Fortuna, a szerencse istennője, és így történt ez Sydneyben is, ahol két századmásodperc hiányzott ahhoz, hogy a Bp. Spartacus úszója – akinek egyébként néhány nappal a verseny előtt megszületett az első gyermeke – bekerüljön a fináléba a 100 méteres mellúszásban.A női kézilabdatorna egyik negyeddöntőjében – ki ne emlékezne rá – Magyarország Ausztria ellen a padlóról állt fel úgy, hogy az utolsó három-négy percben négygólos hátrányt egyenlített ki. Még másfél minutummal a vége előtt is kettővel a „sógorok” voltak jobbak, de a mieink elképesztő hajrával feljöttek, és Bojana Radulovics révén néhány másodperccel a vége előtt kiegyenlítettek. Ekkor Dzsandzsagava, az osztrákok kapusa kirohant a félpályáig, és behajította a labdát az üresen maradt magyar kapuba. Egy ezredmásodpercig kísértett a szörnyű múlt, sokaknak átfutott az agyán az a rettenetes pillanat, amikor az 1998-as egyiptomi férfi világbajnokságon a megszólalásig hasonló szituációban kaptunk gólt az utolsó másodpercekben a franciáktól, s ezzel kiestünk. Ezúttal is így történt volna, ha Dzsandzsgavát nem ragadja magával a lelkesedés és a lendület, és nem lép át a magyar térfélre a dobás pillanatában. De átlépett – majdnem egy méterrel. A cseh bírópáros – történetesen ugyanaz a két sípmester, aki az 1998-as magyar–francia férfi vb-mérkőzést dirigálta – éber volt, azonnal és helyesen úgy döntöttek, hogy a gól szabálytalan, így nem adták meg a találatot. Következhetett a hosszabbítás, amelyben Magyarország volt a jobb (28-27), így továbbjutott, később pedig ezüstérmet nyert.Az 1992-es barcelonai és az 1996-os atlantai ötkarikás játékok után Sydneyben sem tudott elindulni magyar versenyző a díjugratók között. A probléma oka az, hogy meghibásodott a „jármű”. Turi József Superville nevű paripája enyhe ínhüvelygyulladással bajlódott a játékok előtt, majd kezelésbe vette egy helyi állatorvos, akitől injekciókat kapott. Ettől azonban a jelentések szerint „cipó nagyságúra” dagadt a derék négylábú patája, így Turi hiába utazott több mint tízezer kilométert, rajta kívül álló okok miatt nem vehetett részt a millenniumi olimpián. A történethez tartozik, hogy a 44 esztendős lovas elődje, Dallos Gyula Barcelonában és Atlantában szintén táltosának egészségügyi problémái miatt kényszerült visszalépni.Egy másik, már nem magyar vonatkozású példa: az Olimpiai Stadionban az atlétikai versenyek második napján, szeptember 23-án rendezték a férfi 100 méteres síkfutás döntőjét, amelyet a favorit, az amerikai Maurice Greene simán megnyert. Greene a tiszteletkör során levette aranyozott futócipőjét, és a lelátón ülő nézők közé hajította mindkét lábbelit. A szerencsés, aki az ereklyét megkaparintotta, egy ausztrál ékszerésztanuló, név szerint Ben Harper volt. Később így emlékezett vissza: „Valaki utánakapott, meg is fogta, de elejtette, én pedig felkaptam.” A cipőt egyébként arany csillagok és sávok díszítették, és a talpán lévő szögek is aranyozottak voltak. Egy ékszerésznek nem akármilyen kegytárgy...Az ausztrál evezős Rachael Taylor a női kormányos nélküli kettesel ezüstérmet szerzett Sydneyben. Az éjszakába nyúló ünneplést követően Taylor taxival ment haza, és ott felejtette az ezüstérmét a járműben. Nagy szerencséjére egy talpig becsületes személyfuvarozóval volt dolga, aki később visszaszolgáltatta a medáliát jogos tulajdonosának.A férfi 200 méteres síkfutás döntőjét hatalmas meglepetésre a görög Konsztantinosz Kenterisz nyerte, ezzel az olasz Pietro Mennea (1980) után húsz évvel újra fehér bőrű futó nyerte a hosszabbik sprintszámot. A dolog azonban a mi szempontunkból nem ezért érdekes, hanem azért, mert Kenterisz – annak ellenére, hogy megérdemelte az aranyérmet – valószínűleg legfeljebb harmadik lehetett volna, ha Maurice Greene és Michael Johnson ott van a mezőnyben. A két nagyágyú azonban az Egyesült Államok olimpia előtti válogatóján megsérült, így ezen a távon egyikük sem indulhatott Sydneyben. Kenterisznek ebből a szempontból szerencséje volt, hiszen Greene és Jones részvételével a két amerikai vágtázó párharcává vált volna a 200-as döntő. Így viszont a görögnek már „csak” a többi ászt kellett legyőznie.A cselgáncsversenyeken talán a legbalszerencsésebb a japán Josida volt. A felkelő nap országának világbajnoka a szintén a súlycsoport egyik klasszisának számító brazil Honoratóval mérkőzött. A nagy csata szörnyű véget ért. Az egyik akció során Josida karja kicsavarodott, leragadt, és a nipponi teljes testsúlyával ráesett a kifordított bal végtagra. A rendkívül szerencsétlen földet érés után már látszott, hogy nagy a baj: Josida nyílt törést szenvedett, számára véget ért az olimpia, de lehet, hogy egész pályafutásának befellegzett.Szintén a dzsúdóhoz kapcsolódik olimpiai bajnokunk, Kovács Antal példája. Az Atom Antinak becézett paksi fiatalember a 100 kg-os súlycsoportban esélyesként indult, ő maga is úgy nyilatkozott, egyértelműen erősebbnek érzi magát, mint négy évvel ezelőtt, Atlantában. A barcelonai olimpiai bajnok azzal az izraeli Ariel Zeevivel került össze, aki előtte legyőzte a súlycsoport címvédőjét. A 28 éves magyar cselgáncsozó vereséget szenvedett Zeevitől, majd később úgy nyilatkozott a Nemzeti Sportnak, hogy egyáltalán nem volt lehetősége felkészülni az izraeli ellen.– Az az igazság – mondta Kovács –, hogy sajnos éppen az izraeliről készült felvételeket őrző kazettát gyűrte be a video, amikor kijöttünk. Nem tudtam megnézi. És erről senki sem tehet. Betette az edzőm a kazettát, bekapta a magnó, mire azonnal intézkedett, de már késő volt. (...) Lehet, hogy ez egy ostoba mentegetődzés, de nekem nagyon fontos, hogy fejben fel tudjak készülni, hogy tudjam, mit kell csinálnom. Most viszont tanácstalan voltam.Azt, hogy Kovács Antal a balszerencsés eset miatt kapott-e ki Zeevitől, lehetetlen megmondani, annyi viszont biztos, hogy a végeredményt az is befolyásolja, fel tud-e készülni egy versenyző taktikailag az ellenfél várható lépéseire.A Penrith-tavon rendezett kajak-kenu versenyeken is borult a papírforma az utolsó napon. A rendkívül erős szél miatt csak órákkal később indították az aznapra tervezett 500 méteres futamokat, akkor is csak azért, mert a szervezők és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetői nem szerették volna egy nappal meghosszabbítani az olimpiát. Így azonban a síkvízi kajak-kenu futamok vadvízivé váltak, a tajtékos tavon sokan annak is örülhettek, hogy nem borultak fel. Néhányan viszont részben ennek köszönhették győzelmüket, mert a hullámzó vízfelszínen és az erős ellenszélben azok „éltek meg” jól, s haladtak gyorsan, akiknek a technikája jobban megfelelt az új körülményeknek. Kolonics György, a kenu egyesek 500 méteres futamának győztese sem tagadta: a mostoha időjárás a kezére játszott. Mások persze részint pont emiatt maradtak le az aranyéremről vagy a dobogóról. Ami az egyiknek áldás volt, az a másiknak balsors.