Isten hozzád, olimpia!

Good bye to all that. Magyar fordításban: Isten hozzád, Anglia. Robert Graves híres könyvéből szállóige lett, amit fogalmazhatunk most úgy is: Isten hozzád, olimpia! Merthogy búcsúzunk a szép napoktól, amelyek háttérbe szorították életünkben a rosszat. A játék véget ért, levonták a zászlót, eljátszották az olim-piai himnuszt, kiállították a bizonyítványt, amelyet közzé tesznek az egész világon. Hogy egy ország hol szorít helyet magának az olimpiai ranglistán? Nem nemzeti becsületbe vágóan fontos. De jellemző is lehet.A több tengerre nyíló nagyhatalom számos sportágban verhetetlen, ez természetes, de egyre több a trónkövetelő; nő a választék; x ország most nagyon meg akarta mutatni, és kosárban vitte el az aranyat; vajon csak a népesség teszi?, y-ban nagyon szeretik a sportot, ott tehát magától értődő?, vajon miért?, hiszen az „acélos gének” tévhite régen megdőlt; a sportban évtizedek óta színjeles nemzet hideg, lenéző fölénye szertefoszlik?, mindeközben a másik tartja tegnapi hadállásait; „ismeretlen”, kicsi országok támadnak fel, az önállóság próbaútján járó állam is szerez néhány érmet, nevüket újratanuljunk, mint a földrajzórán a gyerek...Egy nép tekintélyét mindenekelőtt nem a sportteljesítményei döntik el. De az olimpiai ranglista kellő megfontolással, „tömeglélektani tesztnek” is felhasználható. És Magyarország? Igazán nem szégyenkezhetünk. A végeredmény számunkra így alakult: nyolc arany-, hat ezüst-, három bronzérem. Kétszáz nemzet versenyében a tizenharmadik hely. Miért akarnánk többet? A sikerben benne van tizenötmillió magyar lélegzete (nemkülönben az Ausztráliában élő magyarok szíve), amivel két héten keresztül ezt a játékot kísérték. Az egyéni sikereket és a csapatérmeket. Lehet, hogy ez utóbbiak a politikának mutatnak utat? A politika ezen az olimpián fejet hajtott a sportnak, a földgolyónyi ünnepnek és a nagy mulatságnak. Itt az olimpiai vége, hová fussunk véle? Hová fussunk az örömtől, hogy a mi fiaink és lányaink is megállták helyüket a versenyben? Hogy újra beszédtéma a magyar. Ismét szembesültünk az örök szabállyal: támadni, merni – szabad. Néha kell! De csak tisztán. Félni: szabad. Győzni: kötelező. Előnyt kihasználatlanul hagyni: tilos. De szépen veszíteni nemesebb, mint csúnyán győzni. Lehet, hogy megtanultuk értékelni azt, ami az aranyon kívül esik. A sportpályáról most más „hadszíntérre” terelődik majd a figyelem. Egyvalami azonban van, ami tökéletesen kifejezi a drámát a hétköznapokban, ami attól a perctől kezdve, hogy világra jöttünk, végigkísér minket, s ez a súlyemelés. Átvitt értelemben is. A kérdés ugyanis az, hogy felemeljük-e súlyt vagy nem. Mindig ez a kérdés. Egyén és közösség számára. A súlyemelésben én egész életünk minidrámáját látom. Egyetlen pillanatban az egészet.Tatay Sándor írja a Lődörgések korában: „Valaki egyszer azt mondta, ha kicsit rövidebb volna a felsőtestem, súlyemelő lehetnék. Mennyivel egyszerűbb volna. Megragadni és a fejem fölé emelni a mázsás terhet (...) ha nem lenne hosszabb a felsőtestem a kelleténél. Jaj, de hosszabb, és mennyivel nehezebb ezáltal az élet. Nem baj, az álom azért megjön, ha az ember már tudja, hogy holnap mi a teendője.”Isten hozzád, olimpia! Lesz miről beszélni, lesz mire emlékezni. Ahogy Devecseri Gábor írta az ókori Olümpiára emlékezve: „Romok, / Nem ezt hordod-e te is? / Nyomok, / Nem ez kísért-e benned is. /... S a versenyek olaja érdekel, ami innen elillant.”Isten hozzád, olimpia!És jöjjön el ismét a te országod.