Koszovói menekültek, vajdasági magyarok

A határ közeli Szabadkán már szinte semmi nem emlékeztet az utóbbi napok viharaira. A főtéren álló szerb hős, Car Jovan Nenad szobrának talapzatáról is lekaparták már a Gotov je feliratú plakátokat. A külvárosi vámudvar bejáratánál viszont – ahová a Magyar Karitász segélyszállítmányát kellett bevigyük – egy pózna tetején hatalmas vörös csillag fogadja az érkezőt: mintha megállt volna az idő. Hamar kiderült, hogy a gazdaságilag teljesen kivérzett Vajdaság lakóinak többsége elsősorban nem a politikai változásokat, hanem életkörülményei gyors javulását várja Milosevicsék bukása után.Kostunica? Talán jobb lesz egy kicsivel nekünk, magyaroknak is. Bár úgy tudjuk, hogy ő is „nagyszerb”. Azt ígérte, hogy eltörli a határátlépési illetéket, és felemeli a fizetéseket. Ahogy átvette a hatalmat, másnap már lehetett kapni étolajat a boltban. Más kérdés, hogy négyszeres áron. De talán lesz hamarosan cukor is. Reménykedünk – feleli Marika néni, a szállásadónk a kérdésre, hogy mit jelent számára Milosevics bukása. Arckifejezése bizonytalanságról árulkodik.A polgárháborúban, a NATO bombázásában és a kereskedelmi embargóban tönkrement térségben állandó élelmiszer- és gyógyszerhiány van. Az állam hónapokkal elmarad a nyugdíj és a gyermekek után járó juttatás kifizetésével. Központi segély nincs, a lakosság körülbelül tíz százalékának van munkája, de a megélhetésre nem elég a bér – ráadásul nem fizetik időben. A 30-40 üzemből csak négy-öt működik. Szabadka szociális helyzetét súlyosbítja, hogy több mint 300 menekültcsalád költözött a városba, és annak ellenére, hogy a koszovói háborúnak vége, folyamatosan újabb csoportok érkeznek. Csak a múlt hónapban 85 fő jelentkezett a Karitász-irodán. Most körülbelül 3500-3600 menekült él itt, Újvidéken ennél is többen vannak.– A szabadkai Karitász-csoport azzal a feltétellel kapja a nemzetközi segélyszervezetektől az adományokat, hogy azt elsősorban a menekültek ellátására fordítja. Ez is feszültségeket szül, hiszen a helyiek között sokan szintén rászorulnának a segítségre – magyarázza Dobai István atya, a Szent György-plébánia és a szabadkai Karitász vezetője. – Persze az is igaz, hogy a menekültek többsége valóban hihetetlen nyomorban él, és hogy Szabadka csak a megjelenésük óta, körülbelül két éve kap nagyobb segélyszállítmányokat, amiből aztán jut valami az idevalósiaknak is – teszi hozzá.Keresztek a kartonokonA szervezet az egykori Kis Szeminárium épületében bérel egy raktárként és irodaként működő helyiséget. Négy állandó munkatárs és számos önkéntes végzi az adományok szétosztását, és itt tartják nyilván a menekülteket is. A kartonok legnagyobb részén az aláírás helyén csak keresztek láthatók.– A menekültek kilencven százaléka koszovói cigány, túlnyomó részük írástudatlan. Sajnos nagyon kevés köztük, akinek van szakmája, ezért elhelyezkedni sem tudnak. Hogy miből élnek? A piacozásból – mondja János bácsi, aki feleségével együtt a Karitász főmunkatársa. – Sokszor eladják azt is, amit itt kapnak, mert inkább a pénzre van szükségük, mint a ruhára. Ez érthető is, hiszen amit a segélyszervezetek – mi és a Vöröskereszt – nyújtani tudnak, nem elég az életben maradáshoz.Hogy ennek ellenére miért érkeznek Szabadkára újabb és újabb családok, annak a segélyprogramokon kívül egy oka van: a szabadkai piac. A Milosevics-rendszer egyik leggyűlöltebb rendelkezése szerint ugyanis a határt átlépő jugoszláv állampolgároknak fejenként 200 dinár, autónként plusz 400 dinár kilépési illetéket kell fizetniük, ez alól viszont mentesülnek a menekültek. Így naponta akár ötször-hatszor is átmehetnek Magyarországra bevásárolni, és az árut Jugoszláviában többszörös haszonnal tudják továbbadni. Ezért sokan jönnek és jelentkeznek be „menekültnek” Szabadkára olyanok is, akik nem is koszovóiak, házuk van Dél-Szerbiában. A hiánycikknek számító árut innen viszik tovább eladni az ország belsejébe. A szabadkai piacon szinte ugyanolyan árubőség van, mint Magyarországon. Természetesen az árak az ottani viszonyokhoz képest borsosak: egy átlagnyugdíjból – 800 dinár – 12 liter étolajra futja.– Látja, ezek is hozzánk járnak – mutat egy népes családra János bácsi, amely élelmiszert árul. A portékát – csokoládét, rizst, olajat – pokrócra rakták ki. A szegényes öltözetű férfiak a járdaszélen kuporogva várják a vevőket. Körülöttük gyerekek. Szélesen mosolyogva köszöntik az öreget. Az asszonyok körbeveszik, kérdezősködnek, sorolják, hogy mire lenne szükségük.– Elsősorban ruha és élelmiszer érkezik, de tavaly kaptunk – és remélhetőleg az idén is küldenek – Svájcból tűzifát. Ebből jutott a szabadkai nyugdíjasoknak is. Nálunk ők vannak a legnehezebb helyzetben – mondja János bácsi, aki már maga is nyugdíjas, építésztechnikusként dolgozott közel negyven évig. Szabadkán a gáz- és az áramellátás is akadozik, hiánycikk a fűtőanyag is.– Kezdetben a Karitász-irodán osztottuk az élelmiszercsomagokat is, de egyszer majdnem szétszedték az irodát a menekültek, még a feleségemnek is nekimentek – meséli. – Voltak vagy harmincan. Szerencsére az egyik asszony, Aisa időben megállította őket. Azóta házhoz visszük a csomagokat, úgy biztonságosabb, meg kiderülnek a turpisságok is. Például az, ha egy család több tagja önállóan jelentkezik be, mintha nem együtt élnének. Volt, hogy egy család három tűzhelyet is kapott így, amit aztán jó pénzért eladtak a piacon. Másoknak meg nem jutott.János bácsi és Imre – aki a húszas éveinek elején jár –tartja a napi kapcsolatot a menekültekkel. Amikor a gyerekek meglátják az utcán a jól ismert autót, integetnek és kiáltozzák: Karitász, Karitász. Szaladnak szüleikért a házba. A piac körüli utcák az idők folyamán szabályos menekültkolóniává változtak. A házak zöme tatarozásra szorulna, néhány helyen bádogból és deszkából eszkábáltak kerítést. Az udvarokon felhalmozott papír- és fahulladék, rozoga bútorok, edények. Aisa asszony nyolcadmagával, fiaival és azok családjával él egy viszonylag jó állapotú, de komfort nélküli, kétszobás házban. Pristinából menekültek, ahol lakásuk és állásuk volt. Aisa a rendőrségi levéltárban takarított, menye szintén takarítónő volt egy hivatalban. A földes padlójú szobákban kartonpapírokat raktak le hőszigetelés gyanánt, azokra pedig a Vöröskereszttől kapott vékony szürke lópokrócokat terítették. A lakás összes bútora egy ágy és egy szekrény. A család a földön alszik, a csecsemő bölcsője a végeinél összecsomózott és a kilincsre felkötött lepedő. A Karitásztól kapott tűzhelyen lecsó fő. A család retteg a téltől, hogy nem lesz fájuk és nem tudnak fűteni a gyerekre. A kérdésre, hogy kapnak-e állami segélyt, Aisa dühös arccal legyint, a fogát kocogtatja körmével: azok semmit sem adnak, csak a Karitász meg a Vöröskereszt. Szívesen visszatérnének Koszovóba, ha lenne hová, de a házuk porig égett. – Az állam építse újjá a lakásunkat, és már megyünk is – mondja, de látszik, hogy maga sem hiszi, hogy ez megtörténhet. Így van ezzel az az idős cigány bányász is, aki 30 évet dolgozott a koszovói ólom- és cinkfejtésen. Ő már nem tud dolgozni – mutatja az ott szerzett betegség miatt nejlonba bugyolált lábszárát –, a nyugdíjat viszont július óta nem kapta meg. A házban, ahol 12 fős családjával él, hihetetlen a piszok, döngenek a legyek, a földön ételmaradékkal teli lábasok, és Vöröskereszt feliratú kartondobozok. Minden vágya, hogy hazatérjen.– Vannak, akik azért nem mennek haza, mert nincs hová. Vannak azonban olyanok is szép számmal, akik nem mehetnek, mert vaj van a fülük mögött – mondja Imre. – Jár hozzánk egy szerb férfi is, aki rendőr volt Koszovóban, azért kellett elmenekülnie. Ő mesélte, hogy igen sok fosztogató garázdálkodott a zűrzavart kihasználva. Annyi bizonyos, hogy sokan kisebb vagyonnal érkeztek ide, rögtön vettek maguknak házat is.Kriminalizálódó város– A legnagyobb gond az, hogy nem tudjuk, maradnak-e vagy hazatérnek. A helyiek nem igazán akarják, hogy végleg letelepedjenek, ők viszont láthatólag nem akarnak viszszamenni. Így nem tudunk hosszú távra tervezni – magyarázza Dobai atya. – Egyelőre nem tisztázott az sem, hogy ki számít „ideiglenesen itt tartózkodó” menekültnek. Akinek saját lakása van, az is jogosult a segélyre. Előbb-utóbb dönteni kell, és ennek megfelelően kell kialakítani a stratégiánkat. Szembe kell nézni a helyzettel: alapvetően más kulturális fokon álló csoportokról van szó, érkezésük megváltoztatja az itt élők életét is. Létfontosságú mindnyájunk számára, hogy – ha maradnak – be tudjanak illeszkedni.– Pillanatnyilag a gyerekek legtöbbje nem jár iskolába. A szülők nagy része analfabéta, nem szabadna hagyni, hogy felnőjön a következő írástudatlan generáció is. Ugyanakkor készítettünk egy felmérést arról, a család hozzájárulna-e ahhoz, hogy a gyerekekkel napközis rendszerben foglalkozzunk. Háromnegyed részük nem engedné, annak ellenére, hogy biztosítanánk a gyermekek ingyenes étkezését is – meséli a plébános. – Pedig az osztrák Karitász felajánlotta: fedezné egy ilyen intézmény költségeit, de ilyen bizonytalan körülmények között nem fogadhattuk el az ajánlatot. Nyáron, amikor nálunk és a Vöröskeresztnél is elapadtak a segélyek, a városban ugrásszerűen elszaporodtak a betörések, a lopások. A kérdést nem szabad tovább halogatni.– A város kriminalizálódása egyébként is probléma – teszi hozzá László, a Szent György-plébánia diakónusa. – A rendszerváltozás után felnőtt Szabadkán egy olyan generáció, amelynek jelentős része sohasem dolgozott, mert nem volt hol. Ezek a fiatalok a piacon, a seftből éltek, most, harmincéves koruk körül kellene beleszokniuk a munkába, ha végre Milosevics bukásával megindulna a fejlődés a Vajdaságban.– Megjelentek a kábítószer-kereskedők is, és sok fiatal lány hajlamos alkalmi prostitúcióra 10-20 márkáért, hogy legyen pénze diszkóra. Van olyan mulató, ahol háromféle „árlapot” mutatnak a vendégnek. Az egyiken a drogok, a másikon a lányok, a harmadikon pedig az étel- és italkínálat szerepel – kapcsolódik be a beszélgetésbe Imre. – Vannak nálunk gazdagok is, akik húszezer márkát is elköltenek ilyen helyeken egy este.– A Karitász ezért szeretne létrehozni egy klubhálozatot, ahol a fiatalok összejöhetnének, átképzési programokon vehetnének részt, tanulhatnának nyelveket és a számítógéppel bánni. Nagy gond, hogy sok tehetséges fiatal külföldön keresi a boldogulást, Magyarországon tanul, és ott is telepedik le. Rengetegen menekültek el a behívó elől is. Ez nagy veszteség a vajdasági magyarok számára. Reméljük, hogy ha itt is lesz munka, ha megnőnek az életkilátások, sokan hazatérnek. Annál inkább is, mert nagyon sok a magára hagyott idős ember, akinek gyermekei, unokái áttelepültek. Ők vannak a legnehezebb helyzetben. A Karitász éppen ezért most házigondozói hálózatot szervez az idősek támogatására – sorolja Dobai István atya a terveket. – Hogy mindebből mi valósul meg, attól függ, miként változnak a dolgok Jugoszláviában, hogy kapunk-e segítséget.A századelő polgári hangulatát idéző szabadkai főtéren tömve vannak vendéggel a kerthelyiségek. Beszélgető, vitatkozó csoportok, a szökőkút mellett játszó gyerekek. Az egykor híres Népszínház falairól mállik a vakolat, aulájában a fiatalok közkedvelt sörözője. Az internetsarokban elmélyülten böngészik a hálót a vendégek.Bizonytalan jövőA színház tetőjéről csíkokban hiányzik a cserép, a padlást birtokba vették a galambok. A Car Jovan Nenad-szobor fején mindig tollászkodik néhány madár, de a márványt nem csúfítja galambpiszok. A legendás szerb vezér emlékművét Trianon után emelték Szabadka főterén. A második világháború alatt, a magyarok visszatérése után ledöntötték, most ismét itt áll.Szabadka utcáin elvétve hallani magyar szót. Pedig a közel százezres lélekszámú város lakóinak több mint fele magyar.– Tudja, mi ilyenek vagyunk: ha egy társaságban akár csak egy ember nem érti a nyelvünket, szerbül folyik a beszélgetés. De az is igaz, hogy évről évre fogyunk – magyarázza szállásadónk. – Amikor még gyerek voltam, ebben az utcában csak két szerb család lakott – folytatja. – Mára a mienkkel együtt két magyar ház maradt. Én harmincéves korom után tanultam meg szerbül beszélni, mert főiskolára küldtek Belgrádba. Most majdnem hetven vagyok. Az unokáim Magyarországon élnek. Ha Kostunica – ahogy ígérte – eltörli a kilépési illetéket, talán többször meglátogathatom őket. Én és a férjem szerencsések vagyunk. A szüleim halála után ránk maradt egy lakás, amit ki tudunk adni. Most is egy nagyon rendes család lakik nálunk, pontosan fizetnek. Koszovói szerb menekültek, a férfi mérnök. A lakbérből megélünk valahogy. Most, hogy Milosevics megbukott, talán jobb lesz az élet itt is, ha nekünk már nem is, de legalább a fiataloknak, hogy megmaradjunk. Reménykedünk.