Médiavarázslók

Nekünk, felnőtteknek is visszatérő dilemmánk, hogy a rendelkezésünkre álló elektronikus sajtó kínálatából és eszköztárából mikor mit fogadjunk el, és milyen mértékben használjunk. Ám minket kötelezettségeink, élettapasztalatunk és „információs telítettségünk” véd valamelyest a szélsőségektől. Itt vannak viszont a gyermekeink.Amikor a távirányítót a kezükbe veszik, és egyik csatornáról a másikra kapcsolnak, vagy az interneten barangolnak, látszólag ők választanak, s okosabbak, tájékozottabbak lesznek általa. A kreatív számítógépes játék ellen sem lehet kifogásunk, reflexeik gyorsulnak, megtanulnak harcolni, küzdeni – valahogy így nyugtatjuk a lelkiismeretünket, miközben sejtjük, hogy a látszat csal. És aztán ott vannak a televízió importált filmsorozatai, amelyekben alig van történet hulla, gyilok, szitok és „szadi” nélkül.Gondolnánk-e, hogy az e szériákat készítő iparosok hadseregében az ötletemberek kizárólagos feladata a minél újabb, izgalmasabb halálnemek kiagyalása? A kínálat és a fogyasztás látszólag egyszerű képletében számtalan pszichés csapda és veszélyforrás rejlik, amelyek egész generációk életérzésére, szellemi és erkölcsi fejlődésére negatív hatással lehetnek. A vadhajtások jogi szabályozása mellett a civil társadalom is igyekszik képviselni az érdekeit, önmérsékletre szorítani a tömegtájékoztatási eszközök urait és szereplőit. Magyarországon is egyre erősebb ez az igény.A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyarországi Egyesületének nemrég megrendezett médiakonferenciáján neves külföldi és hazai filmalkotók, -gyártók, -forgalmazók, pszichológusok, informatikai szakemberek, rendőrök és civil szervezetek képviselői cserélték ki tapasztalataikat, nézeteiket. A gyermekek világát jól értő filmesek felvázolták azt a pénz és tulajdonosi szándék nélküli, légüres teret, amelynek következménye, hogy a hazai filmgyártásból eltűntek a kicsiknek szóló igényes alkotások. Amit helyette kapnak: ordítozás, püfölés, a történetben szereplő ellenség eltüntetése a legkülönbözőbb erőszakos módokon. Pedig a nyolc-tíz éves gyermekek többsége ösztönösen elutasítja a gonoszságot, a durvaságot. A hősöket bátorságukért, leleményességükért szeretik. És persze azért, mert általuk győz az igazság. Az erőszakra építő rajzfilmekben viszont az a csapda, hogy a küzdelmet a jó és a rossz szereplő egyformán „csúnya” eszközökkel vívja.Az értékek összemosása érzelmi káoszhoz vezethet – ezt nemegyszer tapasztaljuk. A leegyszerűsített viselkedési forma ábrázolása – például a két ember közötti konfliktus elintézésének primitív, olykor brutális módja –, ha nem is ad közvetlen mintát a serdülőkorú nézőknek, hatással van személyiségfejlődésükre. Sem egymás között, sem otthon nincs türelmük békésen elrendezni vitáikat, egyszerűbb az erőszakfilmekből vett mintákat átültetniük az életbe. Ez tetten érhető az iskolai verekedésekben vagy abban, hogy a nagyobbak csoportosan kínozzák a kisebbeket. Az imponáló külsejű és életvezetésű vagányok különösen olyan társadalmi közegben lesznek mintaértékűek, ahol kilátástalanság, szegénység vagy érzelmi elhagyatottság veszi körül a gyerekeket. Nem véletlen az sem, hogy a magyar nevelőotthonokban a whiskys rabló az ideál. Egy körkérdésre adott válasz szerint Oroszországban a kamaszok fele bérgyilkos szeretne lenni, a lányok pedig életcélként a prostitúciót jelölték meg. (Lásd Bérgyilkos, Nyikita, a bérgyilkosnő stb.)Münnich Iván agressziókutató szerint a romboló tömegkommunikáció haszonélvezői döntően a médiát irányító és tulajdonló cégek, ezek vezetői és szereplői. Privilegizált helyzetük táptalaja az a társadalmi közeg, amely értékítéletében, morális tartásában labilis, így könnyen fogad el antiszociális viselkedési sémákat. De magában a média működésében is benne rejlik a gátlástalanság, az agresszivitás. A szakmai és erkölcsi felelősség teljes hiányára mutat – így a kritika –, hogy a híradókban vagy az írott sajtóban olykor semmibe veszik az áldozatok és bántalmazottak emberi, személyiségi jogait. Hallhattunk olyan szakmai és morális kétlelkűségről, hogy a főszerkesztő belső meggyőződése ellenére a címlapra egy boncasztalon fekvő gyermek került. (A tulajdonosnak tetszett, mert a példányszám megugrott. Lám, ez kell a népnek!) Nincs borzalmasabb a valóságnál, „mi csak azt mutatjuk a híradókban, ami megtörtént” – ez a szokásos mentegetőzés. Ugyanakkor létezik olyan szakmai gyakorlat (például a debreceni tévénél), hogy a tények korrekt ismertetésén túl nem mutatnak közeli képsort balesetről, halottról, bántalmazásról.Most ez igazi volt vagy „csak” mese? – kérdezik olykor a gyerekek. Nem véletlenül. Érzékeikben, gondolkodásukban a fantázia elemei és a valóság gyakorta összekeveredik, és nem kizárt, hogy a látottak viselkedésüket is befolyásolják. Erre utal egy tizenhárom éves vidéki fiú „öngyilkossága”, aki azt hitte, a nyakára tekert kötél szorításából éppúgy ki tud szabadulni, mint a filmbeli Rambo. S ha a képzelet meg a valóság kapcsolatánál tartunk, nem feledkezhetünk meg a szerepjátékok világméretű térhódításáról, pozitív és negatív hatásairól. Az úgynevezett problémamegoldó játék még veszélytelennek tűnik, hiszen a reflexeket, a gondolkodást, a gyors helyzetfelismerést segíti. De mivel az izgalom fokozása üzleti érdek, megszülettek az úgynevezett szerepjátékok, ahol az az illúziónk, hogy mi irányítjuk a történetet. Filozófiája egyszerű. Van egy célunk, amelyet el kell érnünk, és aki utunkba áll, azt elpusztítjuk. (Mint az életben, nem? Vagy fordítva?)A fejlődés következő foka a „doom”, amely serdülők százezreinek szinte kultikus játékává vált. Igazán véres terep, labirintusokkal, démonokkal, láncfűrésszel. Az éppen aktuális „queke” pedig az internetre épül. A világon bárkit kihívhatunk, egyedül vagy csoportosan. A virtuális arénában a mérkőzést a másodpercek alatti gyilkolás mennyisége dönti el.Nyugat-Európában közfelháborodást váltott ki egy „közlekedési” játék, amelyben a versengők azzal hosszabbíthatják meg a játékidőt, hogy minél több járókelőt ütnek el. „Természetesen” idős embereket, babakocsit toló nőket is. A civil társadalom, a sajtó, a jogalkotók ez esetben összefogtak, hogy a gyártó céget rászorítsák a játék bevonására, illetve a program módosítására. Bizonyos országokban elértek némi eredményt, ám – milyen a világ? – a publicitás hatására a játék iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt.Ne áltassuk magunkat, az alantasnak is megvan a piaca. Ezért kell megtanulnunk, hogy a világháló lehetőségeivel milyen módokon él a gonosz, az ártó szándék. Szükséges tudnunk azt is, hogyan készíthetjük fel gyermekeinket érzelmileg és értelmileg arra, hogy meg tudják védeni magukat. Az anonimitás, a gyorsaság meg a térbeli korlátlanság ugyanis kedvez az internet segítségével elkövetett bűncselekmények kiagyalóinak. Ezek jelentős része gyermekek ellen irányul. Fő ágazatai a gyermekpornográfia és -kereskedelem, valamint a kábítószer-üzletelés. A láncolatot működtetők és üzletfeleik hamis adatokat közölnek, a „határok nélküli világ” pedig bizonyos fokig a büntetlenséget is szavatolja, mert ma még az egyes országok törvénykezése eltérően ítéli meg az eseteket. 1999-ben a gyermekek ellen irányuló bűncselekmények 56 százalékát az úgynevezett IRC chat segítségével készítették elő. Gyermekpornót, videókat, újságokat terjesztenek, hangoztatják, hogy a gyermekekkel való közösülés természetes, kiskorúakat csábítanak el, szextúrákat szerveznek. Névtelenségüket kihasználva saját hálózatukon belül gyermekek megerőszakolását is megszervezik. Kőkemény, végtelenül rafinált ellenféllel van dolgunk, tehát meg kell tanulnunk védekezni ellene. Számos országban sikeres az úgynevezett hot-line e-mail cím használata, amelyet gyanús üzenetek észlelése esetén a lakosság igénybe vehet, névtelenül lehet bejelentést tenni. Az információk eljutnak az illetékes internetes egységhez, majd értelemszerűen azokhoz, akik intézkedésre jogosultak.A civil kurázsin túl persze az sem ártana, ha a magyar rendőrség minél előbb létrehozná a jelenséggel foglalkozó, minden szempontból felkészült speciális internetes egységet. Nyugat-Európában ugyanis az e területre szakosodott rendőröknek sikerült nem egy pedofil hálózatot blokkolniuk.Néhány év alatt a valóságos és virtuális világ durvaságaitól eljutottunk a tényleges fenyegetettségig, amikor a gyermek puszta árucikk. Noha az erőviszonyok – úgy tűnik – nem nekünk, kritikus fogyasztóknak kedveznek, nem szabad feladnunk. Hiszen a nyilvánosság a mienk is.