Minden hatalmat Salierinek!

Salieri udvari muzsikus volt, gáláns és biztos formaérzékkel bíró; szerény, de öntudatos mester. Kulturális alkirály, az udvar számára kellemetlen allűrök nélkül. Salieri, az antisztár igen jól tudott valamit: hideg alaposságát körbepárnázta a pompát és a kultúrát eltartójaként tisztelő polgárlelkével. Tudta, hogy a kecs és a báj faragott, aranyozott bútorai méregfiolákat rejtenek, és a palota társasági termeinek befagyott tóként csillogó padlója bármikor beszakadhat, s a lékben vergődő körül folyna tovább a kellemdús fecsegés, mert fuldokolni is csak az etikett szerint lehet, begyakorolt szavakkal és mozdulatokkal. Salieri a legtöbbet tudta, amit egy művész kicsikarhat az élettől: elismertette magát, felkerült a protokolljegyzékre, a kifizetési listára, részesült a rendből, amely sokkal inkább örök, mint a művészet divatokban újraszülető vagy kegyeletileg ápolt monumentális beképzeltsége.Salierit egyszerre tudta szeretni a múzsa és a király, ő volt rá a bizonyság, hogy a világ egylényegű, a hatalom és a művészet közt lépcsősor vezet, amelyen oda-vissza lehet sétálni, cél és igény szerint. És ez így helyes, hiszen nincs boldogság ott, ahol a dolgok a helyükön vannak, a tökéletesség nem örvendezik önmagán, hanem nap mint nap újrateremti saját alapjait, biztosítja létjogát. Salieri nem volt boldog, és ez jó dolog (a boldogság az imént mondottak miatt gyanús körülmény), de belekóstolt a boldogtalanságba. Tudjuk, Mozart miatt. Az isteni tehetség, a zsenialitás savanyúkat büffenő cefréshordói ott gőzölögtek Salieri faragott erkélye alatt. A tiszta főzet, a lepárolt pálinka poharaiba belekóstolt, s úgy rúgott be tőle, hogy reménytelenül józan maradt. Képzeljük el, hogy van egy idősebb, nagy tekintélyű mester, akinek tudása cseppkőként épült, udvari helyét hajbókolással és ravaszsággal mozdította előrébb, mindennap egy lényegtelennek tűnő bölcs centiméterrel, aki szem előtt volt, bemutatkozott, levelezett és köszönő okleveleket nyújtott át, hogy a neve szüntelenül megelőzze vagy helyettesítse őt; van egy ilyen vitathatatlan és emiatt őszintén szerény professzor, akit egy nap – lezongoráznak. Pofátlanul hatásosan és egyértelműen. Mindenki számára hallhatóan. Szörnyű, nem? Az a Mozart nevű csodagyerek, akit jó üzleti érzékkel hurcol a család a csodát azonnal és készpénzzel fizető Európában. Salieri is hallja a különbséget az ő szabályos, nagy kultúrájú játéka és a tiszta zene között. Sokszor álmodhatott a mozarti muzsika kézenfekvő tökéletességéről, elképzelt valami hasonlót, s az ihlet kínos óráiban efelé építkezett, reszelt, kalapált, mintha nyolcszáz éve volna a megoldásra. Arra a brutális fordulatra igazán nem számított, hogy nélküle oldódik meg minden, a száz évre kialkudott földművelési szerződés megkötése után felbukkan egy céhen kívüli esőcsináló. Persze mit tudhat erről a parókás majomcsorda, vörösre tapsolják a tenyerüket, ünneplik a lázadást, a tüneményt, házukba és bizalmukba fogadják a démont, ami ma még tehetség és szertelenség, holnap már gyúlékony gáz, mérgező szél.Mozart nem tud semmit, mert nem tehet semmiről. Mozart gyilkos, csak sohasem leplezik le, mert minden áldozata életben maradt. Tudom, hogy Salieri nem volt irigy, hanem mérhetetlenül felháborodott azon az isteni igazságtalanságon, hogy egy alacsony lélek, egy nem udvari ember áll a titok kapujában, s még csak nem is őrzi, csak néz be rajta, s gyerekesen dobálja ki a válla fölött, amit lát. Nem a muzsika számít már, aki nem fedezi fel az új zene erejét, annak úgyis Salieri marad a márka és a mérték, aki viszont érzi Mozart tündéri fölényét, annak is. Mozart ellobban, vagy görcsök közt magára rántja önnön tömegét, a túl tömény lelki oldat szétrágja a test edényét, a feje a csillagokba ütődik, a lábát letapossák. Salieri viszont marad, józan és szürke, érzékeny, de kiszámítható. Igen, Mozart ehhez képest egy felségsértés, amit fölösleges megtorolni, mert úgyis elpusztítja önmagát.Valahogy idetartozik furcsamód szegény Ottlik Géza esete, aki kockás zakójában körbetengte, -lengte a világot, s íróságában semmi csudálatosat nem látván „odanyilatkozott”, hogy az író egy pasas. (Jourdain úr felkiált a klasszikusok rezervátumából: na lám, de hisz én is egy pasas vagyok!) Értem én Ottlikot, hogy övsömörje van a küldetettségtől, a múlt századi írószerep jelmezbálos újrahasznosításától, a sok, szakállát tépő és saját szakállára dolgozó konzumprófétától, akkor inkább Jónás és Babits, aki ugyanúgy egy pasas, mert lám, meg kell halni, ami azért nem színtiszta irodalom, és Kosztolányi, Kosztolányi, Kosztolányi. Van ebben az egészben egy csipetnyi ártatlan irónia, kis mozarti romlottság, giccsre kacsintó kalandorság. Az író egy pasas, nem bánt a bácsi, nem kell félni tőle, legföljebb tilos ingerelni és pereccel (vagy kiflivéggel) etetni. Az író egy pasas – mondja az író, akiről egy másik pasas mondja, hogy író, ha egyáltalán megérdemli a megkülönböztetést, amely ellen aztán majd szerényen tiltakozhat. Ottlik gesztusában őseredeti szemtelenség lapul; Mozart félrehívja Salierit, jól hátba veri, és azt mondja: Tudod, öreg, mi akár barátok is lehetnénk. Az udvari ember megbénul ekkora bunkóság láttán, mert jó, legyen ez az ördögfióka ötször jobb, mint ő, legyen a zene császára, a hangok fejedelme, na de ez semmire nem jogosítja föl, nem válik részévé az életének. Az udvar örök, öntörvényű és tartózkodó.A drága Ottlik is kacérkodott a pasassággal, talán azt hitte, így majd beveszik az ürgék, a manusok, a krapekok a buliba. Nem tudom, miért feltételezte, hogy a szivarok, az ipsék és a mandrók el lennének ragadtatva, ha Ottlik Géza elvegyülne köztük. Szerintem kiutálnák a gizda ipsét, aki csak pipiskedik, és pasasnak képzeli magát. Géza bácsi, te nem voltál vízvezeték-szerelő, gyepmester és hajószakács, szendvicsember, cipőfelsőrész-készítő, konzervgyári anyagmozgató, te nem bírtál normális ember lenni, mert a normálisak nem írnak, tudván e tevékenység haszontalan és hiú voltáról, egy pasas nem ír regényeket és novellákat, és bocsásson meg a világ, miféle szelekótya vizesnyolcas az, aki tőzsdézés helyett a tolla végét rágja? Szabadság, egyenlőség, testvériség, ne haragudjatok rám olyan nagyon, én semmiről sem tehetek, a harmadik szememről, a háromkilós agyamról, a zenei, irodalmi és képzőművészeti kipárolgásomról, viseljétek el szegény nyomorékot, aki hiába esküdözik szabályos, a mérettáblázat szerint még létező pasasságára, Salieri mégiscsak érzi rajta a Mozart-szagot. Géza bácsi (hátha lehetnék „kölyök”!) nem kért a mítoszból, az íróság sznobok táplálta aurájából; manufakturális szorgalmú, derék, helyi érdekű varázslóként rángatta elő az egyre nagyobb nyulakat az egyre kisebb fejkörfogatúra tervezett cilinderekből.Lehet, hogy ez a helyes út, a sztárok, a zsenik, a próféták és mindenféle rendű és rangú megváltók alázatos vagy egykedvű, cinikus vagy sóvárgó önmeghatározása, hogy a szétzavart udvari kultúra után a tömegtársadalom pasasai közé süppedhessen, a másság kitüntetett oltalma alá húzódhasson Mozart kései földi mása. A társadalommanipuláció ipari megszervezésének korában, a kultúra funkciótlanságának árnyékában szóba sem jöhet egy pulykakakas, egy páva, egy zseni, aki még önmaga számára sem kiszámítható. Szerénység – sziszegi Salieri, képviselvén az egész, tudatosan működő kultúrát a dudvaként termő, szemtelen és alaktalan lángésszel szemben. S igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy végül is Salierinek van igaza, a szellem önerős előrehaladásának, amibe semmiféle deus ex machina nem lógatja bele a maga sorstréfának szánt, kevés emberáldozattal lebonyolítható bábjátékát.Egy Meatloaf (Fasírt) nevű rockénekes azt nyilatkozta menedzserei tanácsára, hogy egy időben nyugtatókat szedett, mert őrjöngő dühkitörésekkel reagált azokra a riporteri megjegyzésekre, hogy ő mekkora sztár. Nem vagyok sztár, ordította a tizenhét mikrofonba és nyolc kamerába. Én egy pasas vagyok, mint a magyar Ottlik Géza, a nemzetközi hírű pókerjátékos. Igen, igen, bólogat Geszti Péter, én sem tehetek semmiről, mi nem tehetünk semmiről, ilyen az élet. És bólogat a húsz méterről egy vödörbe fejest ugró artista, a nyolcvan főtt tojást másfél óra alatt magába tömő behemót, mi ilyenek vagyunk, amúgy meg teljesen lapos, tömegben elvegyülni tudó pasasok. Lehet, hogy így van, de akkor hadd könyörögjek és követeljek maradék jövőnk érdekében minden hatalmat Salierinek!