Mindenáron sztori

Engem egy ideje nagyjából hidegen hagy a bulvárújság hathasábos, jajvörös címe, hogy lelőtték, megerőszakolták, felkoncolták és puhára abálták a konkurens maffia igazgatótanácsát és felügyelőbizottságát. Az sem hoz lázba, amit a hírösszeállításban olvasok, hogy pénteken, tizenharmadikán (tizenharmadikára esett a legutóbbi péntek) Rózsa György megasztár soha nem lép be a tévépáternoszter tizenhármas fülkéjébe, mert az a végén még leszakadna, esetleg megrekedne két emelet között, és akkor Rózsa gegman tizenöt-húsz percen keresztül nem tudna eleget tenni az őt ostromló, felajzott tömegek kéréseinek. (Vajon mit kérhetnek Rózsa megasztártól a magukból kivetkőzött rajongók?)A magam részéről hiszek abban, hogy az agytolulásig fokozott szenzációhajhászás legvégén az emberek fütyülnek a címlapos Zámbó Jimmykre, Lagzi Lajcsikra, márianosztrai Tasnádi Öcsikre, és éppen az ellenkező valósul meg – békére, boldogságra, csendre, reményre és hitre vágyik majd az olvasó, ezzel egyidejűleg már dobja is kukába a ripityom gagyilapot Jimmyvel, Lajcsival, páternoszterbe szorult Rózsa Gyurival, meg a többi harsány hazafival.Az élet előbb-utóbb rendet csinál.Amin most föl vagyok dúlva, az nagyságrendekkel más. Azon köszörül a gagyiújság, hogy a negyvennégy őszén kivégzett tizenkilenc dobozi lakos (orosz golyóktól estek el), vajon ilyen pártállású volt-e, vagy olyan, jogosan lettek-e áldozatok, vagy nem.Bulvársztorivá lett egy máig borzalmas háborús dráma.Csak remélni lehet, hogy az illetékes lapszerkesztő nyolc napon belül ráébred, mekkora szamárságot csinált, mennyire egy kalap alá vett csapot-papot, Gizikét-gőzekét, arany nyakláncos elhunyt vállalkozót és falhoz állított kétkezi dobozi parasztembert.A kínhalál nem címlapsztori.