Palesztin déja vu

Aki a múlt hét végén Gázába vagy más, palesztinok lakta területre tévedt, úgy érezhette: másfél évtizedet visszautazott az időben. Néhány napra (ki tudja, hogy esetleg nem hoszszabb időre-e) visszatért az intifáda szelleme. Ismét palesztin fiatalok ezrei dobálták kővel és Molotov-koktéllal az izraeli járőröket, akik csakúgy, mint a rossz emlékű nyolcvanas években, gépfegyvereikkel (gyakran éleslőszerrel) lőttek vissza. Ezúttal ráadásul nemcsak a gumilövedék, de az izraeli katonák türelme is hamar elfogyott. Az összecsapásoknak e pillanatban még nincs vége, és megjósolhatlan, mennyi halálos áldozatot követelhet az új intifáda.A véres eseményekre adott izraeli és palesztin reakciók is sajnos a régi időket idézték, hiszen mindkét fél azonnal a másikra hárította a felelősséget a zavargások kirobbanásáért. Tehát az egész úgy kezdődött, hogy valaki visszalőtt. A térség békét akaró lakóit természetesen nem érdeklik a magyarázatok. Ők attól tartanak, hogy most végleg megfeneklik az eddig is igencsak döcögősen haladó békefolyamat. Sőt: valami rosszabb következik.Ettől fél a nemzetközi közösség is. Az amerikai vezetés máris az erőszak megfékezésére szólított fel. A most kirobbant zavargások ugyanis tönkretehetik Washington valamennyi erőfeszítését és diplomáciai közvetítő tevékenységét, amellyel ismét tárgyalóasztalhoz kívánja ültetni a Camp Davidből üres kézzel távozó izraeli miniszterelnököt, Ehud Barakot és Jasszer Arafatot, a Palesztin Hatóság első emberét. Egy vérfürdő után nehezebb barátságosan mosolyogni és a fotósok előtt kezet rázni az erőszakért hibáztatott tárgyaló partnerrel. Pedig most ismét bebizonyosodott: égető szükség van a békemegállapodásra. A kérdés csak az, van-e most olyan formula, amely elfogadható és aláírható mindkét fél számára. Ráadásul az nem elég önmagában, hogy a két tárgyaló fél, az izraeli és a palesztin politikai vezetés áldását adja egy alkura. A megállapodást ugyanis még el kell adni a „hazai közvéleménynek” is. Nem csak azért aggasztó a zavargások legújabb hulláma, mert a most történtek hetekre, sőt akár hónapokra lefékezhetik a béketárgyalásokat, és egyre kevesebb a remény arra, hogy a palesztin állam többszöri halasztás után, novemberre kitűzött kikiáltása előtt megszülethet bármiféle izraeli–palesztin megállapodás. Van egy másik, félelemre okot adó vetülete is az eseményeknek: képes lesz-e visszahívni az utcákról a tüntető, köveket hajigáló fiatalokat Jasszer Arafat? Egyáltalán, mennyire ura a helyzetnek a palesztin vezető? Mennyire van a kezében a palesztin nép irányítása.Ez azért is kulcskérdés, mert most éppen azok az erők vannak – legalábbis az utcákon – többségben, akik ismét dzsihádra, szent háborúra szólítják a palesztinokat, s akik elutasítanak minden alkut Izraellel. És éppen rájuk van a legkevesebb befolyása Arafatnak.Ráadásul már a palesztin média is ellene dolgozik, hiszen miközben ő önmérsékletre szólította fel népét, a palesztin televízió négy órán keresztül a nyolcvanas években készült dokumentumfelvételeket sugárzott az intifádáról, és hazafias dalokkal buzdította harcra a fiatalokat.