Tízéves a német egység

Tíz esztendővel ezelőtt, 1990. október 3-án a német alaptörvény 23 paragrafusának alapján Szászország, Türingia, Szász-Anhalt, Brandenburg és Mecklenburg-Elő-Pomeránia csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz. Németország megosztottságának megszűntével elérte célját az NDK lakóinak népmozgalma, meneküléshulláma, amely megrendítette az NSZEP hatalmát, s 1989. november 9-én a berlini fal leomlásához vezetett. A fegyverkezési versenyben kifulladt, politikailag és gazdaságilag csődhelyzetben lévő Szovjetunió maradék erőit a birodalom stabilizálására kívánta fordítani, s ezért bizonyos feltételek mellett hajlandó volt feladni az európai pufferzónáját. A Kohl-kabinet felismerte a kínálkozó alkalmat, és szövetségi gyűlésben 1989. november 28-án ismertetett tízpontos tervben vázolta fel a kancellár a két német állam egyesülésének menetrendjét.Az állami egység helyreállításához a bonni kormánynak elsőként a II. világháborúban győztes nagyhatalmak beleegyezését kellett megszereznie, amelyek a potsdami határozatok értelmében a Németország feletti ellenőrzést gyakorolták. A legkevesebb problémát Washington jelentette, hiszen az USA érdekelt volt legmegbízhatóbb európai szövetségesének megerősödésében. A George Bush vezette adminisztráció legfontosabb feltétele volt, hogy az egyesült német állam maradjon meg a NATO keretein belül. A súlyos gazdasági bajok jelentősen meggyengítették Moszkva tárgyalási pozícióit, így végül Gorbacsov közel 50 milliárd márkáért hajlandó volt elfogadni Németország NATO-tagságát, és vállalta, hogy a Vörös Hadsereg csapatait 1994 végéig kivonják az ország területéről. A történelem alig másfél év múlva igazolta a Kohl-kormány ezen lépését, hiszen a Szovjetunió szétesését követően az utódállamokkal csak hosszadalmasabb tárgyalásokkal és jóval drágábban lehetett volna megállapodni.A német egységet, főként presztízsszempontok miatt, a legvehemensebben Londonban és Párizsban ellenezték. Hiszen a Németország feletti kontroll – az amúgy jelentéktelen atomerő mellett – e két állam egykori nagyhatalmi múltjának utolsó rekvizítuma volt. (Jellemző az európai politika abszurditása, hogy az idei drezdai egyesülési ünnepség díszvendége az a Jacques Chirac, akinek hazája és elődei talán a legtöbbet tették Németország és egész Közép-Európa feldarabolásáért és a megosztottságának fenntartásáért.) A gyenge gazdasági eredményt felmutató Franciaország és Nagy-Britannia – bár tett néhány kísérletet – nem volt abban a helyzetben, hogy komoly pénzügyi segítséggel életben tartsa az NDK-t. Ráadásul az EU költségvetésének elosztásakor mindmáig rászorulnak Németország jóindulatára, s a két szuperhatalom igenjével szemben ellenkezésük is mindinkább komikussá vált.Az NSZEP vezetése Honecker október 16-i, majd utódának, Egon Krenznek december 6-i leváltását követően is mindent megtett a megosztottság fennmaradásáért. Kétségbeesett akciókat kezdett, hogy elriassza a világot az egyesüléssel együtt járó „német revizionizmustól és militarizmustól.” Segítségül hívták az NDK „antifasiszta” alapító mítoszát, s hogy a szélsőjobboldali veszélynek kellő súlyt adjanak, s létüket legitimálják, az időközben a Demokratikus Szocializmus Pártjára (PDS) átkeresztelt szervezet aktivistái szorgosan festették a horogkereszteket. Mint Gysi később cinikusan megjegyezte: az utódpártiság vállalásában, a teljes újrakezdés elutasításában meghatározó szerepet játszott a pártvagyon megtartásának szándéka. De Bonnban sem az SPD, sem a Zöldek nem fogadták osztatlan lelkesedéssel az egyesülést, hiszen a német baloldal – főként ellenzékiként – a hatvanas évek óta nem tud mit kezdeni a nemzet fogalmával.Gerhard Schröder, akkori alsó-szászországi miniszterelnök legnagyobb gondja például az volt, hogy kiszámítsa, mennyi központi támogatástól esik el tartománya az egység miatt, s hány munkahelyet veszélyeztet a keleti konkurencia. Ezért a szövetségi tanácsban akkor nemmel szavazott az egység kereteit megteremtő valuta- és gazdasági unióra. Az SPD úgy érezte, az egyesülés eufóriája megakadályozza, hogy következő választásokon leváltsák a Kohl-kormányt. Az akkor még hivatásos pacifista Joschka Fischer szerint jobb, ha még húsz évig tartjuk a szánkat az egységről. Éppen ezért álltak ki a hosszadalmas alkotmányozó nemzetgyűlés koncepciója mellett. Az NDK lakossága azonban a „lábával” szavazott, s világossá tette: nem érdeklik az alkotmányjogi szócséplések; ha rövid időn belül nem jön hozzá a szabadságot és jólétet szimbolizáló német márka, akkor ő megy a márkához. S most már, a fal leomlása után valóban fenn állt az NDK kiürülésének veszélye. Ezért 1990. július 1-jével – a legtöbb közgazdász tiltakozása ellenére – 1:1,8-as átváltási kulccsal az NDK-ban is bevezették a német márkát.Amikor a szövetségi kormány átvette a 110 ezer négyzetkilométeres csődtömeget, akkor vált teljes mértékben láthatóvá a létező szocializmus összes „vívmánya”. Az egykor legfejlettebb német iparvidékek, Türingia és Szászország üzemeit még ócskavasáron sem lehetett értékesíteni. A közel nyolcezer állami vállalatot átvevő vagyonügynökség – még több magánosítási akció máig lezáratlan – eddig 240 milliárd márkát költött eladásukra vagy felszámolásukra. Az önmagát a tizedik legfejlettebb ipari hatalomként dicsőítő NDK szanálására 1999 végéig az NSZK-nak 1,5 billió márkát kellett költeni. E hatalmas összeg ellenére még évtizedekig lógnak majd az új tartományok a szövetségi költségvetés köldökzsinórján. Hiszen a termelékenységhez képest magas bérek – amelyek az iparban a nyugati szint közel nyolcvan százalékát is elérik – nem igazán ösztönzik a befektetőket. Nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a félelem az EU keleti bővítésétől és annak várható hozadékaként megjelenő olcsó lengyel munkavállalóktól. Az NDK legsúlyosabb, máig élő öröksége azonban a PDS, amely gátlástalan demagógiával tartja életben a Kelet–Nyugat ellentétet.