Verseny, más rajtvonalról

Az éjszakai banklátogató ott szorongatta kezében a pénzzel telt bőröndöt, mikor utolérték. Ám ekkor közbeszólt a történelem, mondván: rendszerváltás van. S a rendőr mozdulata megállt, kezében ott maradt a bilincs, a banklátogató pedig elszaladhatott. „Tolerancia! Több tolerancia!” – kiáltott vissza a rendőrnek.Jelképesen így zajlottak nálunk az események 1990 táján. A társadalom egy része milliárdos vagyont örökölt a pártállamtól, más része OTP-adósságot jussolt. S a ránk szabadított demokráciában egyszer csak ugyanazok a jogok jutottak az éjszakai banklátogatóknak, mint az elszegényített tömegeknek. Emitt paloták emelkedtek a magasba, amott a kilakoltatás réme fenyegette a megemelt OTP-adósság kárvallottjait. Ez utóbbiaknak nem jutott a „konszolidációra” szánt százmilliárdokból. Hasonló felemásság jellemezte a sajtót is. Emitt a pártállam hagyományozta vagyon és piaci részesedés, amott lelkesedés és üres zseb. Kezdődhetett a „verseny”.Mindezt az idézte föl, hogy az Európa Tanács idei, őszi közgyűlésén a témával foglalkozó, részletgazdag beszédben a „szavak polgárháborúja” kifejezés is elhangzott, miközben a minőség és a versenyképesség mérlegét vonták meg. Az elemzést Wisinger István, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a minap újraválasztott elnöke adta, aki, miközben hallgatóságának „a hétköznapi fasizmus” létezését bizonygatta, a rendszerváltozás utáni kormányokat egyaránt megbírálta, mondván: az elmúlt tíz esztendőben a három kormányzó elit egyike sem mondhatja el magáról, hogy nem próbálta meg kötőféken tartani a demokrácia „őrzőkutyájának” kötelességét makacsul teljesítő médiaszereplőket. Eltekintve attól, hogy kötőféket a ló, és nem a kutya fejére szokás illeszteni, és hogy őrzőkutyához hasonlítani az újságírókat kissé udvariatlan, a mondat kiegyensúlyozott. Elismertetik benne, hogy a baloldali blokk 1994 és 1998 között tevékenykedő kormánya a demokráciával szembefordulva korlátozta a sajtó szabadságát. Tehát az amerikai Freedom House nem véletlenül minősítette három évben is csak „részben szabadnak” a Horn–Kuncze kabinet által irányított ország sajtóját.Volt, aki úgy vélekedett: „Magyarországon nincs és nem is lesz sajtószabadság mindaddig, amíg egy kvázi piaci helyzetben a politika uralja a nyilvánosságot, és az újságírók többsége ezen a piacon – az egyik valóban szabadon működő hetilap főszerkesztőjének szóhasználata szerint – mint »sajtómunkások« végzik újságírói feladatukat.” Eme – különben baloldali – vélekedéssel alighanem az európai szellemiségű polgári centrumban is számosan egyetértenek. Valóban csak kvázi piaci helyzet az, amelyben a médiumok egy része hatalmas pártállami jussal indulhat, a többieknek pedig – miként a bevezetőben íródott – csupán lelkesedéssel és üres zsebbel kell gazdálkodniuk. Így valóban a politika uralja a nyilvánosságot, nevezetesen ama baloldali irányultságú politika, amely a pártállamból átmentett vagyont nagy szakértelemmel kamatoztatja, majd újból átmenetileg hatalomra jutva uzsorakörökkel forgatja a közpénzt klientúrája zsebébe.A baloldali politika a mi életünkben már – a jelek szerint – nem fog kivonulni a sajtópiacról. Sőt, igyekszik még nagyobb teret foglalni a csaknem teljesen uralt nyilvánosságban. Részben nyílt módszerekkel: az egyik baloldali párt például „Mi hallgatunk önre” címmel politikai hirdetéseket közöl az egyik napilapban, két évre a választásoktól. A másik baloldali párt pedig havonta ingyenbrosúrákat oszt a metróban, benne meglehetősen szélsőségesnek tűnő kultúraellenes közleményekkel. Emellett új arcvonalat is nyitott: óriásplakáton is hirdeti populista, adóellenes ígéreteit. A hatalmas pénzbefektetéssel zajló agymosás közepette az óhajtott sajtószabadság csak akkor teljesedhet ki, ha a baloldali mellett az európai értékrendű média is – a meglévő szellemi mellé – pénztőkéhez jut, s korlátozza a politika (nálunk, Magyarországon a baloldali politika) fennhatóságát.Egy ponton vitatkozni lehet a leegyszerűsítő vélekedéssel: a „sajtómunkások” elnevezés nem feltétlenül degradáló. A szabadpiacon sem mindig kelendő az önmegvalósító zsenik produktuma. Sőt honi sajtópiacunkon épp azok az újságok látszanak érvényesülni, amelyeket jól irányított, szolid képességű, ám szorgalmas sajtómunkások állítanak elő. Mind a politikai, mind a szórakoztató sajtóban a középszerűség a nyerő; a szellemi szuverenitás igényével föllépő újságíróktól most jobban ódzkodnak a médiaguruk, mint a pártállam évtizedeiben.A politikusok „napról napra megerőszakolják a felszabadított, de korára nézve mindenképpen kiskorú médiapiacot” – hangzott el az azóta újjáválasztott MÚOSZ-elnök részéről az ET fórumán. A pedofíliára utaló kép fájdalmas, mégis alighanem valós. Emlékezzünk csak vissza: a kereskedelmi televízióknak adott frekvenciák bizony pártérdekek szerint találtak gazdára. Nehéz feltételezni, hogy a frekvenciákat egykor értékesítő két baloldali párt jelenleg nem gyakorol hatást e médiumok napi működésére. Vegyük csak észre, hogy a „humorosnak” szánt,sárdobáló stúdióbeszélgetések mely pártok embereit veszik célba, s melyekről feledkeznek meg. Aligha lehet véletlen, hogy baloldali országgyűlési képviselő még nem óhajtotta följelenteni a televíziós lejárató műsort. S ennek nem az az oka, hogy a baloldalon toleránsabbak a sajtó túlkapásai ellen. „Túlkapni” kizárólag a polgári oldal irányában szokás a bátornak mondott, ám egzisztenciálisan teljes biztonságban lévő odamondogatók részéről.„Politikai erőfölénnyel megszerzett véleménymonopólium privilégiuma” is említtetett. Monopólium is, privilégium is egyszerre talán sok lenne, de a valóságban is előfordul a tautológia. Még a pártállamban történt, hogy a Nógrád megyei Mohorán vonatbalesetnek esett áldozatul tizenhárom ember. Nos, erről az eseményről még a megyei lap is csupán az MTI által kiadott cikket közölhette, külön beszámolót egyedül a pártállam „politikai erőfölénnyel megszerzett véleménymonopóliumát” képviselő lap írhatott. Még a helyi, megyei lapot is kirekesztette a közvetlen tájákoztatás lehetőségéből a pártközpont. Így játszotta el a legjobban értesültet az a médium, amely a mai sajtóversenyben is szerepel, s föllép a baloldali pártokkal együtt a polgári politikusok által hiányolt kiegyensúlyozás ellen. A MÚOSZ-elnök szerint „a sajtószabadság soha nem lehet egyes politikai csoportok vagy pártformációk választással szerzett politikai és gazdasági hatalmának érvényesítése úgy, hogy azt »kiegyensúlyozásnak« nevezik.” Szerves fejlődés esetén valóban nem. Ám egy sok évtizedes önkényuralom után maradhat-e a pénzzel telt bőrönd a bankból éjszaka kisietőnél, a többiek pedig boldoguljanak az üresen hagyott széffel? Nézőpont kérdése.Játsszunk el a gondolattal: a márciusi ifjak 1848-ban megfogalmazzák a tizenkét pontot, majd Bécsből érkezik a válasz: „A sajtószabadság soha nem lehet egyes politikai csoportok hatalmának érvényesítése.” Petőfiék, Jókaiék hümmöghettek volna a Pilvaxban...Akad, ki úgy látja, „szellemi polgárháborús közérzetet” alakított ki a rendszerváltozás. Ez az érzés a polgári oldalon is aggodalmat, sőt félelmet keltett. Még akkor is, ha senki nem kívánta viszsza a népfrontos nagy egyetértést, amelyben csak némelyek „monopóliumának privilégiuma” volt az éppen hivatalos közérzetet minősíteni. A MÚOSZ közgyűlése úgy döntött: több vidéki újságíró kapjon beleszólást a szövetség jövőjének alakításába. Ez örvendetes, ám a nyilvánosság alakítása nem elsősorban a szakmai érdekvédelmi szervezet ügye: a tőke határozza meg a változásokat. S ez utóbbi tényező azt diktálja: ma csupán cérnavékony hangon szólalhassanak meg azok, akik nem az éjszakai „banklátogató”, hanem az európai jogbiztonságot védő rendőr számára kérnek toleranciát.