A lelkész és a természetvizsgáló azonos hivatása

Szülőföldjén, a mai Szlovákiában rendeztek 200. születésnapja alkalmából emlékkonferenciát Petényi Salamon Jánosról, és ott fedezték fel a különböző közép-európai tudományos műhelyekből érkező szakemberek, milyen jeles személyiséget tisztelhet a világ az Ábelfalváról, a falu evangélikus lelkészének parókiájáról a világ alázatos és szeretetteli megismerésére elinduló emberben. A Budapestről érkező előadó, dr. Mészáros Ferenc, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgató-helyettese különösen nagy sikert aratott, ő ugyanis „elődjének” egy 1847-ben keletkezett tanulmányát ismertette az egybegyűltekkel. A gyűjtőkről és a gyűjteményekről szóló munkáját, amely elhangzása után tizenöt esztendővel, 1863-ban – bizonyára időszerűsége miatt – nyomtatásban is megjelent.– Aktualitása – mondja Mészáros Ferenc – ma is igen erős, ha tehetném, kötelező olvasmánynak jelölném meg minden mai, a természettudományokkal foglalkozó muzeológus számára. Abból indul ki e százötven évnél is idősebb dolgozatában a szerző, hogy a természet roppant nagy, tárgyai számtalanok, ismereteink forrásai kimeríthetetlenek. Az emberi élet viszont szörnyen rövid, így reménytelennek látszik a természet mérhetetlen gazdagságát felfogni. A természeti gyűjtemények megpróbálják „kicsiben” tálalni ezt a roppant sokféleséget. Okosan, ha nem célnak tekintik a gyűjtést, hanem eszköznek, a tudományos kutatás és az ismeretszerzés eszközének. Hiábavalóan, ha minden cél és terv nélkül „gyűjtögetünk”.Petényi pontosan rögzíti, mik a jó gyűjtemény felállításának alapelvei: a természethűség, a „rendszeres felállítás” (hogy kiderüljön, az egyes tárgyak az egyetemes természet összefüggő láncszemei), a „belőlük eredő élvezet és haszondús használat” (a gyűjtemények legyenek alapjai a babonák, az előítéletek elleni küzdelmeknek – hangoztatta) és a pontos leírás.Nincs a természetnek olyan tárgya, amiről biztosan állíthatjuk, hogy tökéletesen ismerjük – hajtogatta Petényi Salamon János, és bizony e fundamentális nézetét a magyar tudományos múltra is alkalmazhatjuk. Őt magát például igen hamar elfeledték munkásságával egyetemben. Korai halála után – noha gazdag jegyzetanyagát, kéziratait a Magyar Tudós Társaságra hagyta, s a társaság, mai nevén a Magyar Tudományos Akadémia nyomban el is határozta, hogy a páratlanul értékes hagyatékot rögvest megjelenteti nyomtatásban, csak hosszú évek elteltével bocsátotta ki az első füzetecskét, Petényi őslénytani jegyzeteit. A többit, a nagyobb részt veszni hagyta. Majd fél évszázad telt el, midőn a hálás és méltó utód, Hermann Ottó elindította Petényi madártani kézirattöredékeinek fölkutatását és kiadatását. És most, száz esztendővel Hermann Ottó bölcs „akciója” után, a millennium irányítja rá a jeles természettudósra a figyelmet: emlékkönyvet bocsátanak ki a tiszteletére a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával.Petényi Salamon János pályatörténete nemcsak a muzeológusoknak lehetne hasznos kötelező olvasmány, de minden, a természettel közvetlen kapcsolatba kerülő embernek. (És ki az, aki nem kerül kapcsolatba – természetbarátként vagy környezetpusztítóként – a natúrával?) Ez a természet titkait rajongó szeretettel – és alázattal – megközelítő ember ugyanis minden munkájával, minden kezdeményezésével a teljes életet példázta. Ő aztán pozitívan válaszolhatta volna meg az ibseni nagy kérdést: Hol voltam én, mint Isten-arc, s egész? Evangélikus lelkésznek tanult, de kora gyermekkorától szívesen foglalkozott az élővilággal. Teológiai tanulmányai mellett buzgón látogatta Bécs természettudományi gyűjteményeit, barátságot kötött a császárváros leghíresebb ornitológusával, és kitanulta a madártömés mesterségét is. Amikor választania kellett – Cinkota lelkészeként –, hogy papként tevékenykedik tovább vagy természettudósként, gyönyörű – szlovák nyelven elmondott – beszédben búcsúzott híveitől, kifejtvén, hogy a természetvizsgálói és a lelkészi hivatás voltaképpen egy, apoteózisa a teremtett világnak.A Nemzeti Múzeum „állattani felügyelőjeként”, „tiszteletbeli őreként” úgyszólván mindennel foglalkozott. (Belépő gyanánt munkahelyének ajándékozta tekintélyes madárgyűjteményét, emlőspreparátumait.) Mert a madarak életéről eladdig nem született magyar nyelvű összefoglaló munka, nekifogott, hogy felkutassa a történelmi Magyarország madárvilágát. Európai hírű ornitológusok voltak az útitársai, közös felfedezéseik ily módon bekerültek a nemzetközi tudományos élet „adattáraiba” is. Mindeközben – ma úgy mondanánk: mellékesen – a hazai gerinces állatcsoportok tudományos feldolgozásával és őslénytani kutatásokkal is foglalkozott. Felemelte szavát az állatkínzások ellen, kiállította a Nemzeti Múzeumban „a saját nevök alatt” az „ős-gerinzesek gyűjteményét”. Természettudósként is Isten igéjét hirdette. Ideje hát újra felfedeznünk: a magunk okulására, a magyar természettudomány múltjának büszkeségeként.