A miniszter fái

Aki ad magára, 1989 óta legalább egy fontos beszédében idézi Klebelsberg Kunót, a Trianon utáni Magyarország legtevékenyebb és legkoncepciózusabb kultúrpolitikusát. Magas katedrákról zeng a szózat Klebelsberg után szabadon: „A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. A kultúrpolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, de amikor az új nemzedék felnőtt, az elkövetett hibákon, bajokon segíteni már nem lehet... Nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva megállja a versenyt az akkori más nemzetek generációival, mert ha majd itt állunk húsz év múlva műveletlen magyar munkástömegekkel, akkor a magyar közgazdaság ebben a versenyben reménytelenül elbukik.”Buzgón bólogatunk is az okos szavak hallatán. Aztán feledjük az idegen nevű grófot – kinél magyarabb magyar kevés volt a XX. században –, kultúrpolitikai programjával egyetemben. Példáját nemigen követjük, programját – a mindennapi gyakorlatban – nem tekintjük a magunkénak, írásait nem keressük, emlékét nem ápoljuk. Veszni hagyjuk azt is, ami egyszervolt, szép, tartalmas életéből hírmondóként, tárgyi emlék gyanánt megmaradt. Azaz: egy, a főváros peremén, Pesthidegkúton lelkesen dolgozó kis csapat – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának millenniumi támogatásával –, Porkoláb Mátyás alpolgármester és eszmetársai a miniszter 125. születésnapja alkalmából igyekeznek menteni a még megmenthetőt. Konferenciát, Klebelsberg-napokat szerveznek (november 17. és 19. között) az oly végtelenül szeretett Klebelsberg-kúria szomszédságában, s az emléknapokra érkező tudós társaság figyelmét az egykor oly meghitt és elegáns Klebelsberg-birodalom sanyarú sorsára is ráirányítják.A Forgách-kastély néven is emlegetett, klasszicista stílusú, földszintes épületből meg a szomszédságában lévő, egykori iskolaépületből kulturális és művészeti központot létesít Pesthidegkútnak a szépre, az emelkedettre mindig is fogékony lakossága. Lesz benne – többek között – színpadtér (száznegyven négyzetméteres), nagyterem, könyvtár és pinceklub, kézművesterem, szalon és koncertterem, az egyhektáros parkban (amely már eddig is tere volt a pesthidegkúti nyári rendezvényeknek) szabadtéri színpad, játszókert, díszkút, pihenő és angolpark, valamint hatvan férőhelyes parkoló.Ezzel azonban csak a fele menekül meg a pusztulástól a miniszter szeretett otthonának, kertjének. (Az Erdősi Katalin által szerkesztett Hidegkúti Hírek folytatásokban adja közre Klebelsberg Kunóné visszaemlékezéseit, különös tekintettel a hidegkúti rezidenciára vonatkozó fejezetekre. Tanulságos és fájdalmasan szép beszámolót kapunk e sorok által annak a férfiúnak a közéleti szereplését is meghatározó magánéletéről, aki harmonikus egységben látta a világot, és ekként is élte életét. Helye volt tevékeny mindennapjaiban a természetnek – a fülemüléknek külön csalitot képezett ki, mesterséges fészket a cinkéknek, írja memorjában a hitvese –, a vastag fűzfának, a százados hársnak, a József főhercegtől kapott rózsaágaknak, becse a kétkezi munkának és a kétkezi munkásnak. Együtt dolgozott – olvashatjuk – az odavalósi sváb emberekkel, akik nem a „getyelmes urat” tisztelték benne, hanem a jó szomszédot.) Az az épület ugyanis, amely 1922-től fogva „a legkedvesebb volt az egész földön” Klebelsberg Kunó számára, s amelyben páratlan értékű könyvtárát is elhelyezte, még mindig bizonytalansággal körülindázva roskadozik. A közpénzekből és önerőből megmentett másik házba – talán – átszállítják a csodával határos módon szinte teljes épségben fönnmaradt faburkolatú könyvtárszobáját, és abban rendezik be emlékmúzeumát. Ha már a könyvállomány maga oly csúful odalett: fényképeivel, 1922 és 1931 közötti szolgálatának (ez idő alatt volt a vallás- és közoktatási tárca vezetője) megannyi tanúsítványával. (A miniszter végakarata szerint az Országos Széchényi Könyvtárnak ajánlotta fel özvegye a Klebelsberg-gyűjteményt, azzal a kikötéssel, hogy a Nemzeti Múzeum – amely akkoriban egy intézménynek számított a nemzeti könyvtárral, az OSZK-val – „együtt tartja, és fölállítja egészen úgy, mint ahogyan az Hidegkúton állt”. Az intézmény vezetője, Fitz József föl is mérte a terepet – ő írta le, mondotta ki a legfontosabbat a hidegkúti „birodalomról”: „érzem, hogy minden milyen szorosan tartozik össze, a szoba a kerttel, a könyvek az emberrel... s az egész a hegyekkel, a vidékkel, az országgal” – aztán minden maradt a régiben. A második világháború pusztításait megúszta a Klebelsberg-könyvállomány – a házba magát bekvártélyozó orosz alezredes feliratot tűzött az ajtajára: Ezt a könyvtárat, mely nemzeti érték, segítsd elvtárs megmenteni, és ne hozzál ki belőle könyvet! –, a béke utáni magyar „átrendeződést” nem. A kommunistáknak is kell a szép! felkiáltással kiürítették a könyvtárat, és berendezték a szakszervezeti iskola igazgatói szobájának... A könyvek sorsáról azóta sincs biztos tudomása senkinek.) Az igazán szép és méltó tisztelgés az volna a 125 éve született Klebelsberg Kunó emléke előtt, ha hidegkúti azilumának azt a fertályát is megfelelő módon állítaná helyre a közakarat, amelyik nincs a pesthidegkúti önkormányzat tulajdonában, és amellyel talán még rútabbul bánt el az utóbbi pár évtized, mint az immár bizonyosan megmenekülő másik épülettel. A körülötte levő park, a miniszter fáival, olaszos kútjával, patakocskájával, kis tavával – úgy mondják – kegyelmet kap: ritka szép növényvilága védettséget élvez. (A többiért meg fohászkodjunk. Vagy: hadakozzunk!)