Akik a történelmet sem értik

Több mint kétszáz éve vannak olyan értelmiségiek, akik lelkesen kinevezik magukat minden és mindenki fölött tévedhetetlenül ítélkező bíráknak. Az ilyen embereknek mindig – jelenben, múltban egyaránt – bajuk támad a valósággal, mert az éppen nem úgy alakul, ahogyan egy főhivatású nagyagyú elképzeli.Történelmünk lassan kibontakozik a marxizmus bilincseiből, ám most hiperindividualista („liberális”) elmék óhajtják elmondani azt, hogyan és mit kell kötelező módon látni a múltból. Újabb sajnálatosan totalitárius igény ez, amely kétségbe vonja másféle szemléletek létjogát. E sorok szerzője úgy gondolja, hogy legyenek és lehessenek Károlyi Mihálynak is, Tisza Istvánnak is „hívei”, élhessen egymás mellett két, netán három hagyomány. S minthogy a múlt úgysem megváltoztatható, de kellő alázattal és forrásismerettel jobban megérthető, az idők során kialakul majd egy olyan magyar nemzeti-polgári hagyomány, amely nélkülözi több évtized torzító hatalmi törekvéseinek hatásait.Mellékesen: a múlttal ugyan lehet mérni – mint bármi mással – a jelent, de jelentős bölcsességdeficitre mutat, ha valaki (például Tamás Gáspár Miklós) holmi ósdi, eltűnt aranykoros hanyatlástörténeti ömlengést tart, a múltat szuverén önkénnyel szabja át saját ízlésének és „haladó” sablonjainak megfelelően, és fordítja a mai miniszterelnök ellen. Milyen szerencse, hogy neki már nincs közvetlen hatalma ahhoz, hogy eldöntse, milyen legyen az egykori források alapján rekonstruált világ! Így aztán kicsit tragikomikus akár Tisza István, akár Károlyi Mihály korát keverni a mai magyar politikai helyzettel.Gróf Tisza István egykori magyar miniszterelnök óriási alakja és hatalmas életműve régóta zavarja a baloldalt. Már életében demagóg stemplik tömegét gyártották a lejáratására, mivel személyében mintegy a történelmi országot és a magyar történelem egészét besározhatónak gondolták azok, akik politikaielit-cserét akartak végrehajtani a századforduló Magyarországán. Ezeknek a törekvéseknek Tisza István azért volt a legnagyobb akadálya, mert egyéniségével minőségi, színvonalas ellenerőket tudott mozgósítani, s a maga korában tragikomikussá tette a ma közkeletűen elfogadott ítéletet a „magyar ugarról”. Aki ugyanis őt vagy munkatársait ezzel vádolja, csak azt árulja el, hogy nem ismeri az egykori valóságot.Tisza István kiindulópontja természetesen más volt, mint az íróasztal mellett folyamatosan világot és emberiséget megváltó értelmiségieké, mivel őt egy konkrét nemzeti közösség iránti felelősség vezette. Az ő kiindulópontja – azóta történelmileg bizonyítottan – reális helyzetértékelésből származott: „Folyamatosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme... Nekünk készen kell lennünk, éspedig békében kell elkészülnünk a háborúra. S ha ez a háború kiüt, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az nem lesz gyerekjáték sem a Monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve, s igen könnyen fejlődhet élethalálharccá a magyar nemzetre nézve.” Ezeket a szavakat Tisza István negyedszázaddal az első világháború kitörése előtt mondta.A fenti értékelésből következően természetes, hogy Tisza István elsődleges célja a politikai stabilitás biztosítása volt. Annál is inkább, mivel a fennálló dualista rend – minden problémája mellett is – jogállamiságával, dinamikus gazdasági és művelődési növekedésével minden polgárának egyre többet nyújtott és még inkább ígért. Tisza István nem óhajtotta kockáztatni az összmagyarság számára kedvező helyzetet mindaddig, amíg annál jobbat el nem érhetünk. Nem mellékesen a dualista birodalom a korabeli európai nagyhatalmi egyensúly elfogadott részeként létezett, s vele szemben „elmaradottságot” és „militarizmust” emlegető kritikák csak akkor fogalmazódtak meg, amikor véglegesen német szövetségesként az angol és francia propaganda célpontja lett. (A valóságban a nagyhatalmak közül a legkevesebbet költötte a hadseregre.) Érdekes módon a kényes nyugati ízlést nem bántották a szövetséges Oroszország belső viszonyai.Tisza István tisztában volt a magyar társadalom szociális bajaival, a megoldásukat azonban nem a gyűlölködő „osztályharc” vagy forradalom eszközével akarta megoldani (s mellékesen, ma már tudjuk ismét, hogy neki lett igaza!): „Ezt a magasztos célt (tudniillik az alsó »osztályok« felemelését – T. L.) felforgató teóriák megvalósításával soha nem fogjuk elérni. De a technika haladása jelenlegi társadalmi rendünk alapján nyújt biztos módot reá. A gépek fokozták a munka produktivitásának lehetőségeit, maga a produktivitás kevésbé testi erő, mint szellemi és erkölcsi fajsúly kérdése. A munkás szakképzettségétől, értelmességétől és megbízhatóságától függ, és ezzel együtt jóformán korlát nélkül fokozható. Fokozzuk a munkás ezen tulajdonságait, azzal a munka produktivitását, a nemzeti termelés értékét, a nemzeti jövedelmet fokoztuk. E többlet eddig nem sejtett jólétet biztosíthat a munkásnak a társadalom többi osztályainak megkárosítása nélkül. Magasabb munkabér, rövidebb munkaidő, tisztességes lakás, a művelődésnek és kellemes társas együttlétnek, szóval emberhez méltó egzisztenciának számtalan lehetősége nyílik meg a munkás előtt...”A sokszor még ma is „munkás- és parasztellenesnek” nyilvánított Tisza István tehát így látta a jövőt, miközben természetesnek tartotta a sztrájkjogot, a munkások gazdasági érdekeinek szabadon szervezett védelmét is. Viszont határozottan elutasította a politikai sztrájkot, az alsó társadalmi rétegek erőszakos politikai hatalomra törését. A nemzetiségi és felekezeti szempontból még rendkívül széttagolt akkori országban csak az olyan csoportok választójogát támogatta (köztük a munkásokét!), amelyek nem képviseltek centrifugális erőt. Egy jogállami politikusnál természetes, hogy a gondolkodásában elsődleges szerepet kapnak az integrációs és kormányozhatósági szempontok.Tisza István nem nyomta el a nemzetiségeket, sőt megegyezésre törekedett velük azon az alapon, hogy kulturális (nyelvi) jogok és helyi politikai kompetenciák átadása ellenében legyenek lojális polgárok (a magyar középosztályt a nemzetiségek nyelvének tanulására biztatta!). Egyébként akkor nálunk, világszerte példátlanul: volt nemzetiségi törvény. Tisza István keményen bírálta a dzsentrit, s nem tett semmit az önhibájukból is pusztuló csoportjaik „megmentésére”, ellenben mindenben segítette az iparosodást és városiasodást, ezekben látva a jövő Magyarországának erejét. Nem akart földosztást, mert jó liberálisként hitt abban, hogy az egyéni szorgalom és teljesítmény szabad játéka folytán a birtokstruktúra és a földtulajdonosok köre változni fog. Nem véletlenül hangsúlyozta, hogy ilyen (földosztási) alapon az ipari magántőkét is fel lehetne számolni.Neki, a mélyen hívő keresztény embernek a társadalom meghaladhatatlanul hierarchikus, az emberek pedig isteni akarat folytán egyenlőtlenek. Ezért úgy véli, a világ változásainak mindig korlátai vannak: „Olyan emberi intézményt, mely a visszaéléseket lehetetlenné tegye, nem mutathat fel a történelem, s nincs könnyebb, mint e visszaélések tendenciózus előtérbe állításával érni el bizonyos hatást. Minő hálás téma például szembeállítani egy feslett életű, hitvány, jellemtelen nagyúr alakját a derék, becsületes szegény emberével. Az rosszra használja az ölébe hulló kincseket, emez egész életén át tartó szívós küzdelmek ellenére hajótörést szenved a fonák társadalmi rend zátonyain. Hálás tárgy, s földolgozott versben és prózában szebbnél szebb variációkban, de nem győzött meg egy okos embert sem az egyéni tulajdon eltörlésének helyességéről.”Tisza István számára azonban a nagyobb vagyon és az előnyösebb társadalmi helyzet egyértelműen nagyobb kötelezettségekkel és felelősséggel jár együtt, vagyis szolgálattal van összekötve. Ezt ő személyesen nagyon komolyan vette, miniszterelnökként is minden „kisemberi” panasznak személyesen járt utána. Nem bízott a tömegtársadalmak felületes progresszív kliséiben, de tudta, hogy az általa célszerűségi (és nagyhatalmi-nemzeti) okokból védett régi világnak át kell alakulnia lassan, organikusan. „Nincs semmi kétség benne: a demokrácia felé haladunk. Minden eddiginél szebb, jobb és hatalmasabb demokrácia felé, amelyik a politikai hatalmat a gazdasági erőben, műveltségben, erkölcsi értékben és felelősségérzetben emelkedő nép kezébe rakja le. A kérdés csak az, lépést tart-e a társadalmi fejlődés a politikai fejlődéssel. Helyesebben: a társadalmi fejlődés előzi-e meg emezt? Följutnak-e a társadalmi fejlődés megfelelő polcára azok a néptömegek, amelyek részt nyernek a nemzet sorsának intézésében, vagy pedig a politikai fejlődés előzi meg annak szükségszerű társadalmi előfeltételeit, s a demokrácia formái nyernek erre meg nem érett rétegekre is alkalmazást? Kizárólag ettől függ: a szabadság, közjólét, fölvilágosodás és nemzeti nagyság ügyét, a valódi haladást szolgálja-e a demokrácia, vagy pedig... retrográd irányzatok számára készíti elő a talajt?”Mondhatja bárki, elavult felfogás volt ez már akkor is. Nos, akkor tegyük fel a kérdést: demokrácia volt-e Svájc 1950-ben vagy 1960-ban? Akkor, amikor egész Európában már szavazhattak a nők, de Svájcban nem? (Ott csak 1972 óta szavazhatnak.) Mit is jelent a demokrácia? El lehet-e szakítani elvi politikai szempontokat – valamiféle nem létező egyetemesség jegyében – egy ország, egy társadalom konkrét valóságától és szükségleteitől? Tisza István valójában túlbecsülte a demokráciát, amikor valamiféle minőségi társadalmi formációnak tekintette. Ezért akarta apolitikus, de nevelő szervezeti formákkal, önkormányzatokkal, szövetkezetekkel, iskolai neveléssel előkészíteni. A műveletlen tömeg szenvedélyeinek politikai felkeltését, a tömegnek és a divatos jelszavaknak való behódolást, hízelgést a legnagyobb bűnnek tekintette. Mindig végiggondolta egy-egy kezdeményezés, irányzat minden lehetséges következményét.Ezért került szembe korának mind individualista, mind kollektivista „progresszívjeivel”, akik a Nyugat mechanikus, kritikátlan utánzásának programjával le akarták cserélni a régi magyar elitet. E törekvésükben semmire sem voltak tekintettel, együttműködtek a végletesen magyarellenes nemzetiségi nacionalistákkal – miközben démonizálták a magyar nacionalizmust –, szállították a „(fél)feudálisnak” bélyegzett magyarság ellen folyó külföldi propagandakampány félig igaz anyagait. Az aktivista, „produktív politikát” akaró Tisza Istvánnak persze – sarokba szorítva – voltak tévedései és szűkkeblűségei is. A politizáló modern művészetet differenciálatlanul elvetette (ezért ütközött Ady Endrével), és a társadalmi bajokat látva sem szánta rá magát nagyobb méretű állami szociálpolitikára. Egyértelműen az idő megoldó erejében bízott, annál is inkább, mivel a sok feszültség ellenére sem volt akkor Magyarországon „forradalmi helyzet”, inkább csak forradalmat várók és csinálni óhajtók voltak. Akiknek azonban a hajuk szála sem görbült attól, hogy a fennállót, a magyarságot és Tisza Istvánt vagy híveit gátlástalanul támadták. Szomorú párhuzam fedezhető fel itt a mával, amikor is egyeseknek mindent szabad, másoknak meg semmit.Tisza István hazafias („nacionalista”) és hívő liberális politikus volt, aki komolyan vette a jogállamiság elveit és az erkölcsi normákat. Minden rosszat megsejtett, ám sajnos a tragédiák későbbi bekövetkezését nem tudta megakadályozni. A történelem őt s nem „haladó” ellenfeleit igazolta. Tisza István öröksége az a valóban polgári-nemzeti társadalom, amelyet majd fél évszázadon át erőszakos utópisták, zsákutcába tévedő „progresszívek”, hamisan haladók megsemmisítettek, s amelyet újra fel kell építeni.