Az életmentő lottószelvény

Aligha akad olyan, aki ne tudná: az égiek közül Fortuna istenasszony kapta feladatául, hogy határozzon a halandók szerencséje vagy balsorsa felől. Az viszont jóval kevésbé közismert tény, hogy a szeszélyes Fortuna nem csupán váratlan anyagi javakkal segíti kegyeltjeit, de esetenként életeket is ment, sőt: néha arra sem rest, hogy Ámorral szövetkezvén olyan embereket boronáljon össze, akiknek találkozásáról – az ő közbenjárása nélkül – nem esküvői meghívókártyák, hanem napilapok rendőrségi rovatai adtak volna hírt. Ha nem is túl gyakran, de történt már hasonló, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint özvegy Bogátiné Etelka és Szeremác János románcának esete.Bogátiné és Szeremác északi iparvidékünk egyik városában lakott, amely történetünk idején már nemigen volt iparvárosnak nevezhető: sorra bocsátották el gyárából a munkásokat, miután a hatalom – amely köztudottan nem vész el, csak átalakul – a kohászati üzemek helyett immáron a bankokat konszolidálgatta nagy serényen. Elérkezett az a pillanat is, amikor sok ezer társához hasonlatosan Szeremác János hengerész is megkapta a felmondólevelet. Munkát nem kapott; napról napra egyre ingerültebb lett, s az idő múlásával a családi frizsider polcaira is egyre kevesebb teher nehezedett. S hogy Szeremác gondjai méginkább megszaporodjanak, hamarosan felesége is bejelentette: elválik tőle, hiszen „sem kedve, sem energiája nincs arra, hogy egy dologtalan semmirekellőt pesztrálgasson”, elvégre „olyan nincs, hogy valaki ne találjon munkát, ha akar”.Özvegy Bogátiné Etelka sorsa sem alakult kedvezőbben. Férje, akárcsak Szeremác, a gyárban dolgozott, kohászként. Legtöbb kollégájához hasonlóan nem tudta, hogy az üzem kohói évtizedekkel azelőtt lettek utoljára felújítva. Aztán egy reggelen – aznapra éppen elcserélte a műszakot egyik munkatársával, aki valami családi eseményen vett részt – az egyik kohó megadta magát az enyészetnek; átlyukadt a fala, és tucatnyi munkásra eresztette rá több ezer fokos tartalmát. A szerencsétlenül járt kohászok egyetlen szempillantás alatt váltak semmivé egy-egy kék lángban – a koporsókban is csak nyers vasat eresztettek a földbe, mindegyikben annyit, amennyinek a súlya az elhunytéval megegyezett.Szeremác János és özvegy Bogátiné Etelka ekkor még nem is ismerték egymást, és semmi sem volt, ami arra utalt volna, hogy sorsuk hamarosan egy egész életre összefonódik. Ha csak az nem, hogy – arra gondolván: ennyi szenvedés után hátha valami jó is történik velük – mindketten rendszeresen lottóztak. Minden héten megvették a maguk szelvényét. Bogátiné mindig ugyanazokat a számokat ikszelte be a papírlapocskán – néhai férje születési adatait, valamint balvégzetű élete éveinek számát –, míg Szeremácnak nem volt semmiféle stratégiája: amikor elment a lottózóba, minden alkalommal ugyanazokat a számokat jelölte be, amelyeket a sorban előtte álló játékos. Ezért történhetett, hogy egyszer a kifürkészhetetlen sors Jánost éppen Etelka mögé vezérelte a lottózó pultjánál, s így pontosan azokat a számokat ikszelte be a szelvényén, amelyeket az özvegyasszony, anélkül, hogy tudta volna: ezáltal nem csupán tekintélyes vagyonhoz jut majd, de megmenekül a börtöntől is, sőt megleli azt a nőt, akivel majd hamarosan anyakönyvvezető és oltár elé léphet.Szeremác János arra tért haza a lottózóból, hogy egész lakását kirámolták. Pár napig csak dühöngött meg busongott magában, mígnem végzetes elhatározásra jutott. „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!” – dörmögte maga elé Szeremác, aztán megfente a disznóölő kést, és elindult, hogy maga szerezze meg azt, ami hite szerint neki járt.Mindez egy péntek estén történt, azon a napon, amikor milliók ültek le a tévé elé nagy izgalommal, hogy megtudják: nekik kockázta-e ki a sors a heti lottófőnyereményt. Etelka is így tett: gyors bevásárlás után hazasietett – amikor ajtaját nyitotta, nem tudta, hogy az ablakrácsokon erkélye felé éppen Szeremác kapaszkodik, aki csak annyit látott, hogy a lakásban nincs világosság.Amikor özvegy Bogátiné Etelka belépett lakása ajtaján, Szeremác János már az erkélyablak függönye mögött állt. Hallván, hogy az általa kirámolni tervezett lakás tulajdonosa hazaért, igencsak megrettent. Remegve szorongatta a disznóölő kést, azután, amikor valamelyest sikerült megnyugodnia, eldöntötte: a lebukást már úgysem kerülheti el, benne van a slamasztikában rendesen, és ha már ily szorult helyzetbe került, az a legkevesebb, hogy megpróbáljon hasznot húzni belőle – bizony kipakolja ő a lakást, csak előtte jól elnyiszálja a házigazda torkát, nehogy aztán személyleírást adjon róla a rendőrségnek, vagy – ami a legrosszabb – fellármázza a szomszédokat.Ki tudja, megtette volna-e mindezt Szeremác, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy alakultak. Mert amikor özvegy Bogátiné belépett a szobába, egyetlen pillantást sem vetett az erkélyajtó felé, hanem rögvest a tévéhez ment, és bekapcsolta – éppen kezdődött a sorsolás. Szeremác rögtön felismerte Etelkában azt a nőt, akinek a szelvényéről a tippeket átmásolta. Először elbizonytalanodott szándékában; úgy gondolta: az lesz a legjobb, ha sarkon fordul, és éppoly észrevétlenül, ahogy a lakásba jutott, távozik. Végül mégis összegyűjtötte minden bátorságát – éppen arra készült, hogy az asszony mögé lépjen, és hátulról vágja el a nyakát, amikor kisorsolták az első nyerőszámot.A műsorvezető a 19-es számot mutatta föl a kamerának – ettől Etelkánk szemlátomást izgatottá vált –, majd a néhai Bogáti születésének évszáma következett, mire özvegye a szája elé kapta a kezét. Szeremác erre megtorpant, alig egy lépésnyire az asszonytól. Ezután a szerencsétlen sorsú Bogáti világrajötte hónapjának s napjának a számát mondta a mikrofonba a műsorvezető – Etelka örömteli kiáltást hallatott. Szeremác maga mellé eresztette kést tartó kezét, és ő is a képernyőre meredt. És amint kihúzták az utolsó nyerőszámot is, özvegy Bogátiné Etelka felpattant a székről, táncra perdült, s amikor észrevette a mögötte álló ismeretlent, nem is tudván mámorában, hogy mit tesz éppen, odaugrott hozzá, és cuppanós csókot nyomott az ajakára.„Képzelje, öt találatom van!” – kiáltott Szeremácra, mire a férfiú, nem kevésbé vidáman, csak annyit felelt: „Nekem is!”Szeremác megvallotta az asszonynak, mit tervezett ellene, és elmesélte, miként sikerült neki is éppen az özvegy nyerőszámait megjátszania. Randevúzgatni kezdtek, és alig fél évre rá, hogy felvették nyereményüket, úgy döntöttek: ha már úgyis egy összegen osztoznak ők ketten – mert csak két telitalálatos szelvény volt azon a héten –, és ennyire megkedvelték egymást, miért ne osztanák meg egymással az életüket is.Szeremác János és Etelka azóta is boldog házasságban élnek, s talán mondanunk sem kell, nem gond számukra az, hogy legyen mit a tejbe aprítaniuk. Egyébként lottót azóta sem vettek: totóznak inkább, mindketten saját szelvényen – minden alkalommal Etelka másolja le János tippjeit. Mindazonáltal tíznél több találatot még sohasem sikerült elérniük – mondogatja is néha nevetve Etelka, hogy „úgy látszik: Fortuna csak egyszer segít”. Férje ehhez mindössze annyit szokott hozzáfűzni, hogy: „De akkor nagyon.”