Az ő XX. századuk

Az anthropologiának legsötétebb lapjait ütjük fel a következőkben, hogy azokból a természetnépek kihalásának okait felderítsük. A természetnépek, vagy mint Lubbock őket nevezi, az ujkori vadnépek, még azok is, melyek fölfedeztetésük idejében kitűnően tenyésztek s jólétnek örvendetek, a fehér emberrel való találkozásuk óta rohamosan fogynak, ugy, hogy Amerika, Ausztrália s Polynézia őslakóinak teljes kihalása csak rövid, igen rövid idő kérdése.[...] Valóban nincs az az aljasság, melyre a fehér ember a szinessel szemben nem vetemedett. A holland parasztok a Jóreménység fokának vidékén a kaffereket s egyéb fekete szomszédaikat inkább barmoknak tekintik, mint embereknek, s nem okoz nekik lelkiismereti furdalást, ha egy kaffert vagy busmannt lelőnek. E boerek rabló hadjáratokat intéznek fekete szomszédaik ellen, s ebben részint élvezetet látnak, részint hasonlót a lengyel s oroszországi farkasvadászathoz. Amerikában a vörösbőrűeket kiirtotta a ragályos kór, pálinka, golyó. A haidák rohamos fogyásának oka kiválólag azon betegségekben keresendő, melyek a fehérekkel való érintkezés által honosultak meg. Nagy számban vesztek el himlő által. Ehhez járul a teljes erkölcstelenség, melybe a fehérekkel való érintkezés által jutottak, a prostitutio s az ebből származó betegségek. Vérlázító, amit Tsudi délamerikai utazásában a braziliai portugallokról közöl. A hódító portugallok, úgymond, a települések első idejében indián rabszolgakereskedést létesítettek. Vakmerő kalandorok járták az őserdőket embervadászatra, s zsákmányukat eladták a földbirtokosoknak, kikben mindig vevőkre akadtak. Királyi rendeletek szentesítették e lázító eljárást, s csak a Jézus-társaság atyáiban leltek a szorongatott őslakók védőkre. A portugallok vérebeket tartottak, melyek egyedül indián keresésre voltak betanítva. A katonatisztek vetélkedtek, hogy kinek vannak jobb indiánkutyái, s egy hadnagy, kutyáit indián hússal tartá, hogy jó szaglásukat folyton megőrizzék. [...]A természetnépek kihalását egy más ok is sietteti. Legalább is egy részét e népeknek igen súlyos halálthozó angyal sújtja, az életúntság. A déli tengerek népei elaggottak. Mielőtt fehér ember e koralszigetekre tette volna lábát, már előrehaladott kulturájuk dacára is, teljes társadalmi és vallási felbomlásban voltak. Elvágva századok, talán évezredek óta minden külső érintkezéstől, új eszme által nem gazdagodtak; szigethazájuknak szaggatottsága, a szárazföldek kicsisége nagy és hatalmas eszmék megszületésére nem adott lökést, s pedig annál kevésbé, mivel e szigetek csodálatos természeti gazdagsága őket a megélhetés végett erőfeszítésre nem kényszeríté. Azon példátlan erkölcstelenség, mely Tahitiban, Hawaiban, a Marquesas szigeteken, de általában a szigettengeren el volt terjedve, fölemészté testi és szellemi erőiket; a gyermekgyilkolás, emberevés, magzatelhajtás rettenetes szokása őket érzéketlenné, egy szóval kimerültté, életúnttá, búskomorrá tette. A szigetek egy része, melyeken pedig faragott kövekből épült hatalmas paloták s templomok romjai előrehaladott civilizációról beszélnek, már a felfedezések idejében lakatlan voltak. Ezen pusztulásnak indult társadalmat a fehér ember megmenthette volna, ha nem oly vadúl közeledett volna hozzá; de így a nyomás, a kegyetlenség, melyet a szigetlakók iránt tanusított, életúntságukat s kétségbeesésüket csak növeli, s igy vesztüket sietteti. A Marián szigetek anyái tömegesen hányták gyermekeiket a tengerbe, hogy őket a gyűlölt spanyol elnyomástól megmentsék; Tahiti lakói pedig szomorú jóslatként mondják önmagukról: „a hibiscus nő, a koráll terjed, az ember kihal”.[...] Igaz, hogy jelenleg a fehér gyarmatosok különösen Ausztrália s Polynéziában mindent elkövetnek, hogy a még meglévő népromokat megmentsék; de már későn.Platz Bonifác: Az ember eredése, faji egysége és kora. Budapest, Athenaeum Kiadó, 1884