Az SZDSZ végelgyengülése

D emszky Gábornak az SZDSZ számára kínált kibontakozási programját egy alaposabb elemzés után egy gazdag, sem a jobbközép, sem a szocialisták által le nem becsülendő taktikai repertoárnak tekinthetjük. A nyilvánosan is emlegetett közhelyek külön-külön és együtt arra engednek következtetni, hogy a leendő pártelnök nemcsak az erőviszonyok és a politikai helyzet változására készül fel és igyekszik felkészíteni pártját, hanem azok megváltoztatására is törekszik.Először is a közhelyek. A főpolgármester meghirdette az Orbán-kormány leváltását, a Fidesz és az MSZP közötti egyenlő távolságtartást, a szélsőségesektől (MIÉP, Munkáspárt) való kategorikus elhatárolódást. Az egyenlő távolságtartás (kétfrontos harc) első ránézésre valóban az MSZP-től való függetlenségi vágy – szerintem őszinte – kifejeződése, de túl ezen egyben az 1998-as Fidesz-stratégia („Két pogány közt egy hazában”) átvétele is. Demszky ugyanis nem egy alternatív, a kormányéval radikálisan ütköző programot hirdet meg, és nem egyszerűen csak az MSZP-vel való koalíciós együttműködéstől félti pártját, hanem az SZDSZ-től egyébként megszokott politikai világképet vázolja fel: az SZDSZ a felvilágosodás, az européer értékek pártja, míg a Fidesz és az MSZP egy „áporodott” konzervativizmust képvisel. Ez tökéletesen megfelel a „magyar ugar” és a „haladó erők” bő száz éve ismert kettősségének, amely alapján az SZDSZ a Jót képviseli a Rosszal szemben. A „kétfrontos harc” elve azonban már ott sántít, hogy nem felel meg az „egyenlő távolság” elvének: Demszkyék az Orbán-kormány „leváltását” a jelenlegi erőviszonyok és szereposztás szerint (az SZDSZ jóval gyengébb az MSZP-nél, és az MSZP is ellenzéki) nem vihetik végbe a szocialisták nélkül, legfeljebb, ha – ami illuzorikus – sikeresebbek lesznek az MSZP-nél. A realitások alapján tehát az SZDSZ-nek tanácsos kesztyűs kézzel bánni az MSZP-vel. Mindennek ellentmond viszont a szélsőségektől elhatárolódás, hiszen az éppenhogy nem zárja ki a koalíciót más pártokkal, köztük – s ez igen fontos – a Fidesszel sem.A Fideszre kacsingatást érzem abban, hogy Demszky – bevallása szerint – mint pártelnök nem lenne tagja egy Orbán-kormánynak (különben nem is lenne értelme „leváltásról” beszélni), de nem zárkózott el attól, hogy más szabad demokrata politikusok kormányzati szerepet vállaljanak. Ezt hivatott alátámasztani a sokat hangoztatott pragmatizmus, miszerint Demszky nem ideologikus politikát folytat, hanem programban gondolkodik, és programok alapján ítéli meg a más pártokkal történő együttműködés lehetőségét.Minthogy az áporodott konzervativizmus és az européer felvilágosodás kettősége maga a tömény ideológia, ha másért nem, hát azért, mert még nem tudjuk, mi lesz az MSZP és a Fidesz programja 2002-ben, Demszky programközpontú „pragmatizmusa” mindenekelőtt arra szolgálhat, hogy adott helyzetben a programokra hivatkozva lehessen igazolni az SZDSZ valamilyen irányú koaliciós hajlandóságát. Ahogy az történt 1994-ben is. A Demszky vezette SZDSZ jobbközép irányú, de ennek ellenére agresszív ideológiai támadással kísért tapogatózását segítheti elő az, hogy a Fidesz szövetségesei meggyengültek, és az ezzel szemben megerősödő, MSZP-t is tá-madó (!) SZDSZ megkerülhetetlennek (harmadik erőnek) érezheti magát. Így kap értelmet a Fidesz MIÉP-en keresztüli és az MSZP-nek a Munkáspárt miatti támadása is: ideológiai nyomással, a nyilvános viták tematizálásával akarják beszűkíteni a riválisok mozgásterét.Az Orbán-kormány „leváltásának” szándéka is keményen hangzik, de bizony nem zárja ki a lehetőségét, főleg, ha kicsit is komolyan vesszük a pragmatizmust, hogy más személyi összetételű Orbán- (azaz Fidesz vezette) kormányban szerepet játszana az SZDSZ. Avagy másképpen fogalmazva: Demszky a jelenlegi személyi összetételű és párthátterű kormány „leváltását” követeli. Ami viszont nem kunszt. Az SZDSZ-nek az elmúlt hat év után „illik” is ezt tennie. De sem az SZDSZ jövője, sem Demszky stratégiája nem a „leváltásról” szól. A lényeg ugyanis az SZDSZ katasztrofális helyzetének megváltoztatása: a párt vagy nem kerül be a parlamentbe, vagy ha igen, az MSZP-nek lesz végzetesen kiszolgáltatva. Ezt ismerte fel és be Demszky. Meg azt, hogy az SZDSZ pozícióján nem lehet változtatni, ha nem bírálják az MSZP-t. De mivel ez mindenekelőtt taktikai megfontoláson alapul (ha Magyar Bálint a szocialistákkal szövetségben erősítette volna meg a pártot, nem kellene most szembefordulni az MSZP-vel), minden ilyen bírálatot óvatosan kell kezelni.Az SZDSZ támogatottságának növelése teszi csak lehetővé, hogy „koalíciós szükség” legyen az SZDSZ-re, és az SZDSZ képes legyen realizálni „koaliciós hajlandóságát”. Hiába „ajánlkozna fel” ugyanis a párt, ha nem lenne „partiképes”. Demszky ezzel együtt saját stratégiájának foglya. Az MSZP-t bírálnia kell, de csak módjával, hiszen szükségük lehet a szocialistákra, akik viszonyt az erősebb pozí-ciójából háríthatják el a szabad demokrata támadásokat.Az első reakciók egyike az volt, hogy Kovács László rágalmazás-sal (!) vádolta Demszkyt, ami szokatlanul durva, és kilátásba helyezte a két párt budapesti együttműködésének felmondását. Vajda Pál, a főpolgármester szocialista helyettese szerint Demszky nyilatkozataiban alaptalan és tényszerűtlen becsmérlés (!) uralkodik, s ő is úgy látja, a két párt közötti koalíciós szerződés a Városházán veszélybe kerülhet. Vajda fontos dolgot mondott még ki: amikor Demszky főpolgármesterré választásához szükség volt rájuk, nem nevezte őket „avítt, ultrabalra kacsingató, nem európai” pártnak.A lista persze nem teljes. Időközben Demszky megállapította azt is, hogy az MSZP-re klientúra kiépítése jellemző, és jobban bízik az újra osztogató államban, mint a polgárban. A tanulság nemcsak az, hogy az MSZP sem szívbajos, ha vissza kell csapni, ráadásul ott, ahol Demszkynek szüksége lehet a szocialistákra, hanem az is, hogy Demszky képes nemtelen eszközökhöz folyamodni szövetségesei ellenében. Idézem újfent: rágalmaz és becsmérel. Ez nem vall bölcsességre, kétségessé tesz Demszky stratégiájának racionalitását, és kiút helyett önsorsrontó válságba sodorhatja az SZDSZ-t. Főleg akkor, ha a szocialisták a rágalmazás és becsmérlés ellensúlyozására mozgósítják értelmiségi és médiaholdudvarukat.Az ellenfelek közül sokak arcára mosolyt csalt, gondolván az SZDSZ kétszázalékos támogatottságára, hogy Demszky Gábor személyesen akarja legyőzni Orbán Viktort. Demszky jól érzékeli, hogy a pártok harca a modern demokráciában egyre inkább a pártokat megjelenítő személyek harca. Amíg az MSZP-t a „három tenor” birkózása emészti, ő most hirtelen előrukkolt mint Orbán „kihívója”, megelőzve ezzel az MSZP nagyágyúit. Ezzel a szocialisták körében nemcsak a közös ellenség (Fidesz) tudatát erősítheti, hanem a hitet is, hogy tényleg az egyedüli, aki esélyesként szembeszállhat a Horn Gyulát legyőző Orbán Viktorral. Itt kap szerepet újfent az Orbán-kormány „leváltása”, hiszen azt igen könnyen lehet úgy „kommu-nikálni” a szocialisták felé, ahonnan Demszky szavazókat tud elvonni, hogy személyesen Orbánt kell leváltani.Demszky lenne tehát az egyetlen és reális alternatíva. Magyarán szólva: a közös miniszterelnök-jelölt. El kell ismerni, ezt a lapot másképpen nem lehet megjátszani, hiszen ahhoz, hogy az SZDSZ adja a közös kormányfőt, az SZDSZ-nek normális esetben sikeresebbnek kell lennie az MSZP-nél, ami a mai realitások szerint harminc százaléknál nagyobb szavazói támogatottságot jelentene – szemben a mostani három-hét százalékkal! Jobb esetben erősen meg kellene közelíteniük az MSZP-t, hogy némi értelmiségi és médiatámogatással, no meg nemzetközi nyomással (lásd 1994-et) a szocialistákat a karmesteri pálca átengedésére kényszerítsék. Abban igaza van Demszkynek, ha jól értem, hogy a három–hét százalékos támogatottságra szabott célkitűzéssel nehéz lehet a pártot erről elmozdítani. Ambiciózusnak kell lenni és akár nagyokat kell mondani. (Ezt teszik Csurkáék is.) Orbán személyes „leváltása” azonban még így is nagy falatnak ígérkezik. Ha Demszky az SZDSZ elnökválasztó gyűlése után is kitart emellett, az azt jelentené, hogy valójában személyes ambí- ciói fűtik, és pártja érdekeit és sorsát képes lenne személyes becsvágya és politikai karrierje alá rendelni. A szerző politológus, egyetemi oktató