Dicső múlt, megfontolásra érdemes jövő

Nem könnyű beszélni a magyar tudomány múltjáról és jelenéről. A jövőjéről sem. A múltjáról főleg el-elfeledett gazdagsága, eredetisége és jelentősége miatt. Ki tartja ma már számon, hogy Európában először nálunk vezették be – az Árpád-házi uralkodók regnálása idején! – az arany- és ezüstbányászat legbiztosabb ellenőrzési módszerét? És talán mára már azt is sokan feledték, hogy a török hódoltság idején is híres és rangos foglalatosság maradt a bányászat. (Igaz, főleg azokon az országrészeken, amelyeket nem vettek birtokukba a szultáni seregek...) Jórészt ennek köszönhető, hogy később megalakult az a műszaki főiskola, a selmecbányai, amely Európa-szerte híres volt oktatási módszeréről. Arról, hogy nem csupán elméleti képzésben részesültek a hallgatók, de a gyakorlati tudnivalókat is elsajátíthatták. A XVIII. században megalapított egyetem először Nagyszombatban, majd Budán kitűnő intézményi kereteket biztosított a magyar tudományos fejlődésnek. A hivatalosan csak a XIX. században megszervezett, de jóval korábban is működő műszaki főiskola – professzorainak és növendékeinek köszönhetően – ugyancsak méltán vívta ki a korabeli tudományos világ elismerését. (Kevesen gondolnak rá, ha mai „jogutódjának” falai közt megfordulnak, hogy – például – új elemmel gyarapították tudós tanárai a periódusos rendszert.)Az 1848–49-es szabadságharc bukása után – noha erős szálakkal Bécshez kötözték – a tudományos oktatás szinte töretlenül fejlődött tovább. Olyan korszerű intézményeket alapítottak ekkortájt, amelyek részben ma is állnak még, és ma is büszkék lehetünk alapítóikra s indulásuk idejére. A modern kémiai kutatás Múzeum körúti „fellegvárában” például előbb volt házi telefon, semmint hogy a telefont feltalálták, és megbízhatóbb volt a léghűtés, mint mostanság. De nemcsak a kémia tudományában voltak a magyarok ekkortájt a világ élvonalában, hanem a matematika, a fizika tudományában is. Tudományos iskolák szerveződtek, folyóiratokat alapítottak, egyik-másik ma is él közülük. Kimagasló eredményekről adhattak ezek számot, újításokról, szabadalmakról. És mindenekelőtt arról, milyen nagy sebességgel „száguld” Magyarországon a műszaki fejlesztés.Az első világháború igen durván vetett véget ennek a tudományos életünk szempontjából mindenképpen pozitívnak nevezhető periódusnak. A békediktátum után katasztrofális helyzetbe jutott a magyarság. A kis Magyarország közoktatási minisztere, Klebelsberg Kunó azonban zseniális elvet dolgozott ki, azt deklarálva, a magyarság előbbre jutásának előfeltétele az oktatás, a legkisebb településekkel, tanyákkal is számoló iskolahálózat. Okos embereket keresett és talált, okos embereket képzett minden régióból, minden néprétegből. Föltehetően a Klebelsberg elképzelései szerint megszervezett alap-, közép- és felsőfokú iskolarendszernek köszönhető, hogy oly sok tehetség jelentkezett a két világháború közötti Magyarországon a tudomány és az ipar legkülönbözőbb területein. Összefoglalni, de fölvázolni is lehetetlen azt a fejlődést, ami itt végbement...A második világháború után tudósaink egy része Nyugatra távozott, más része idehaza maradt. A kommunista időszakban a tudománynak a harmadik világháborúra való fölkészülés lett az első számú feladata. Ennek érdekében a nehézipar fejlesztését tartották a legfontosabbnak. A mennyiségi fejlesztést, nem a minőségit. Tengernyi kárt okoztak ezáltal, de ebben a lehetetlen helyzetben is megtalálták a hazai kutatók azokat a területeket, amelyeken a nagyvilág figyelmére is érdemes eredményeket érhettek el, a szovjet birodalmi érdekektől függetlenül. Ilyen terület volt a gyógyszerkutatás is... Jelenünket 1990-től szokás számítani a tudományos és gazdasági életben is, nem csak a közéletben, a politikában. A tervgazdálkodási szisztémáról más rendszerre kellett átállni, s ez bizony nem ment könnyen. Gondot jelentett az is, hogy a szovjet uralom idején az alkalmazott tudományok fölvirágoztatására magyar földön nemigen volt lehetőség, ezért a magyar tudomány művelői az alapkutatásokra helyezték a hangsúlyt, és e téren igen szép eredményeket értek el. Mivel 1990 után csakis az lett a fontos az élet minden területén, amit el lehet adni, olyan háttérkutatásra volt szükség, amely „termel”. Állami támogatás azonban – szerencsére – nemcsak ezeknek „járt”, hanem az egyetemeken, az akadémiai intézetekben folytatott alapkutatásoknak is. 1994-ben sajnos vége lett ennek a jól indított, voltaképpen kiegyensúlyozottnak nevezhető tudományfinanszírozási rendszernek, és a GDP 1,2 százalékát jelentő, addigi alapkutatási támogatást 0,35 százalékra csökkentették. A helyzet azóta sem nevezhető igazán rózsásnak e téren. Talán most fölsejlik valamilyen elmozdulás... Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz elkerülhetetlenné teszi, hogy a tudománytámogatás EU-szisztémájához közelítsünk, s azt is, hogy jó előre tisztázzuk, mi, magunk, idehaza, hogy milyen kutatásokkal gazdagítjuk az európai közösség tudományos életét. Beállnunk a sorba – hol már sokan vannak előttünk, fizikai erőnlétükkel nálunk sokkal ígéretesebbek – oktalanság volna. Nekünk szellemi adottságainkkal kell jelen lennünk az Európai Unióban. Az agyunkat kell jól használni, ez garantálja a magyar tudomány sikeres jövőjét. Pungor Ernő akadémikus