Én nem tudom...

Én nem tudom, mi szégyellni valóbb egy hírlapíró számára: rúgni vagy nyalni. Ez természetesen költői kérdés, hiszen a szégyen itt általában szóba se jön. Ellenkezőleg, az számít derék legénynek, aki köntörfalazás nélkül ordináré, kárhoztat, vagy bárdolatlanul dicsér. Elvhű, politikai tettnek számít mindkettő valamelyik oldalon. A cyranói igény, miszerint „mondhatta volna szebben, kis lovag” kevesekben él, ugyanis tehetség nélkül ironizálni vagy eszményíteni nagyon nehéz.Az ellenzéki liberális-baloldali sajtó úgy véli – s ténnyé is teszi ezt a véleményt –, hogy a hatalmon lévőkkel szemben minden megengedett. Így a szemétség (ha hatékony) erkölccsé nemesedik. E szemléletben vannak pauzák, amikor is a baloldal van hatalmon. Ez esetben a dicséret is már elbírálás alá esik; máig enyhe émelygés fog el, ha felrémlik emlékezetemben, milyen „stiláris bravúrokkal” mutatta be anno a Horn-kormány tagjait a 168 Órában a derék Diurnus. A selyemnyelvű stiliszta sikerrel keveri a szirupot a ki-kicsorduló nyállal, megfeledkezvén arról, hogy a túlzó dicséret valójában a gyalázkodással rokon. Az a gyanúm, hogy rúgni és nyalni egyazon dolog, még akkor is, ha a nyalás – adott esetben – nagyobb intellektuális erőfeszítést igényel.Most egy ilyen spontán, politikai haszonnal látszólag nem is kecsegtető erőfeszítésre hívom fel a figyelmet. Az idézett írás a 168 Órában jelent meg, a liberális baloldal egyik büszkeségének, feltétlen tekintélyének, Mészáros Tamásnak a tollából. Mészáros mértéktartó és mértékadó zsurnalisztának számít, mondandója általában rendkívül komoly, véleménye átgondolt, stílusa érett. Ha most a nyájas olvasó netán a túlérettség jeleivel találkozik az alább közölt idézetekben, magyarázza ezt az érzelmi hevülettel és a liberális küldetéstudattal, amely van olyan veszedelmes, mint a konzervatív elhivatottság. Az írás Fodor Gáborról szól, a kissé renegát politikusról, a bukott miniszterről, aki a múltban is annyira toleráns volt, hogy egyszer a tévé nyilvánossága előtt rendre utasította a később Göncz Árpád által kitüntetett Potyka bácsit, a Budai II utáni legnagyobb magyar jobbszélsőt.Azt írja Mészáros Tamás, hogy: „Nézem Fodor Gábort..., amint (az Aktuálisban) Baló György erélyes firtatására programot ad... Demszky Gábor ellenében.”Nézi tehát, és úgy látja, hogy: „Fodor a még mindig kisfiús mosolyával, a szelíd, kissé csapzott szőkeségével egyre jobban és meggyőzőbben beszél, már megint higgadt és szimpatikus, nyitott és toleráns.”(A sportnyelv ezt a higgadtságot az esélytelenek nyugalmának nevezi.)Nem így Mészáros, aki ekként buzog tovább: „A szépen, pontosan, érzékletesen fogalmazott tágkeblűség most különösen jól áll... (a) politikusnak. Talán azért, mert most megjelent a szemében valami eddig nem látott, szigorúbb és kontrolláltabb eltökéltség, olyasfajta keménység, amely nem hat riasztóan..., a doktríner konokságot mintha felváltotta volna benne a bölcsebb belátás. Úgy engedékeny és befogadó, hogy közben markáns és határozott is... Nemcsak okfejtései, de egész személyisége, a hanghordozása és még a mondatritmusa is meggyőző. Fodor egyszerűen autentikus lény... őt hallgatva abban a felettébb ritka élményben lehet részünk, amit a magától értetődően megnyilatkozó őszinteség szerez. És ez a szinte metakommunikációs hitelképesség rendkívüli adottság a politikában. Még a kezdetben szkeptikus Balón is látszik, lassan hatása alá kerül Fodor önazonos lényének. S úgy tetszik, élvezi azt a kivételes alkalmat, hogy »alanyában« ezúttal hiteles embert tisztelhet.”Én nem láttam ezt a tévéadást. De szinte magam előtt látom a szkeptikus Balót, ahogy lassan átizzik a „metakommunikációs hitelképesség”-től. És sajnos magam előtt látom Mészáros Tamást, ezt az egyébként meggondolt, elemző hajlamú embert, aki szinte révületbe esik most a képernyő előtt.Ha én annak idején tizennyolc éves koromban ilyen szerelmes sorokat tudtam volna írni Szijjártó Enikőnek...Hogy ez minőségileg különbözik-e egy rosszul irányzott rúgástól, illetve a legcsekélyebb mértékben növeli-e a 168 Óra hitelét, én nem tudom.