Én nem tudom...

Egy szombati napon minden hátsó szándék nélkül, szokásom szerint némi iróniával és öniróniával elmeséltem a nyájas Olvasónak, miként tisztítottam meg mosogatónk szifonját, pillanatnyi elrévedésemben a konyha kövére eresztve az előzőleg gondosan vödörbe gyűjtött mosogatólevet. Három sorban (hogy mondandómnak „politikai súlya” legyen) megemlítettem: az eset engem az MDF egykori „tavaszi nagytakarítására” emlékeztet. Ezt a közhelyet, miszerint nem jól sikerült a nagytakarítás, gyöngéd poénnak szántam, s szavamra, eszemben sem volt a rendszerváltozás hajdani élcsapatát bántani.Egy pécsi egyetemi tanár – nevének közlésére nem hatalmazott fel – a következő sorokkal tisztelt meg.„Tisztelt Kristóf Attila Úr! Itt van a kezemben Én nem tudom... (hogy tisztítsunk szifont) című írása. Mindig kétséges volt számomra, hogy az újságírás önálló művészet-e. Most minden kétségem eloszlott, igen, az! Gratulálok ehhez a csodálatos írásához.”Nem dicsekvésből idézem ezt a levelet, őszintén szólva, bármilyen jólesik is, a csodálatot túlzásnak tartom. A professzor levélpapírján a jobb felső sarokban – talán a hovatartozás jelzéseként – egy Krisztus-kép van, ebből gondolom, hogy értékrendje hasonló ahhoz, mint amit – talán kevés sikerrel – én magam is kifejezni törekszem. Azért adom közre a fenti sorokat, hogy némiképp érzékeltessem azt a döbbenetet, amelyet egy másik – szintén vezető értelmiségi által írt – levél váltott ki belőlem.Bizonyos A. K. úr – ő sem hatalmazott fel neve közlésére – nyílt levelezőlapon a következőket hozza tudomásomra, tekintettel ismeretségünkre, tegeződve. Értelemszerűen idézem: sikerült a szombati lapban közreadnod az utóbbi tíz év egyik legmocskosabb írását. Méltó ahhoz a szerepedhez, amelyet a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország „egyesítésénél” betöltöttél. Remélem, ezt már gazdáid is túlzásnak tartják.Ez a levél azért döbbentett meg, mert nincs okom kétségbe vonni A. K. dühének és undorának őszinte voltát, és saját igazába vetett hitét, hiszen soha személyes konfliktus nem volt közöttünk, s eddig abban a hitben éltem, hogy vélekedésünk némiképp rokon. Most pedig gyűlölet és megvetés árad felém.Természetesen ezt a gyűlöletet nem viszonzom, hiszen értetlenül állok előtte. Az illető úr kétségkívül a politikai értelemben vett „jobbközép” egyik jelentős figurája, írásértő és írástudó intellektuel, bár hirtelen dühe talán másra vall. Nincs mit válaszolnom neki, annyit mégis elmondok: a Magyar Nemzet ügyében mindig személyes érzelemmel, az alkalomhoz és lehetőségeimhez mérten, a legjobb belátással jártam el, a lap sorsát illetően sem most, sem máskor döntési helyzetben nem voltam, mindig azt védtem és azt szorgalmaztam, amire a Magyar Nemzet szerintem hivatott. Gazdáim nincsenek, gazdáim tehát soha nem neveztek ki sem vezérigazgatónak, sem főszerkesztőnek. Politikai instrukciókat senkitől nem kértem, nem kaptam, s így nem is állt módomban elfogadni. A. K. indulatával szemben tehetetlen vagyok, azt sem tudom, honnan származik, s honnan veszi ítéletéhez az erkölcsi fölényt, netán az érveket vagy tényeket.Hogy a két levélíró közül melyik áll a szívemhez közelebb, én nem tudom.