És megszületett a Besenyő család

A magyar abszurd humor képviselőjeként tartja számon a közönség a L’art pour l’art társulatot, amelynek elsöprő sikere annak idején sokakat meglepett.Ha a magyar kulturális életben nem is hagyomány nélküli, de mindenképpen szokatlan produkcióikkal a kilencvenes évek közepére új divatot teremtettek,gondolatviláguk elsősorban a fiatalokat hódította meg.Kaposvárott 1996-ban tanárok kezdeményezésére még országos fesztivált is rendeztek, amelyen középiskolások mérték össze „Besenyő család-ismereteiket”. A közönségsiker változatlanul élteti a Dolák-Saly Róbert, Laár András, Pethő Zsolt és Szászi Móni alkotta együttest, folyamatosan dolgoznak. Készülnek új színházi estjükre, amelyet az év végén mutatnak be immár állandónak mondható játszóhelyükön, a Budapest Bábszínházban. Korábbi produkcióik lemezen is megjelentek, ám hiányoznak a televíziókból, amelyek pedig ontják magukból a sokszor siralmas színvonalú, szórakoztatónak szánt műsorokat. A társulat múltjáról és jelenéről Dolák-Saly Róberttel beszélgettünk.– A megnyilvánulási, a megjelenési lehetőségeink valóban szűkültek. Négy év óta a társulat nem tud olyan mértékben és olyan körülmények között megjelenni a tömegkommunikációban, mint azt a közönség igényelné, márpedig ha nem látnak minket eleget, azt hiszik rólunk, hogy nem alkotunk, pedig ez nem így van. A művészet másoknak, a közönségnek készül, és ha akadályozzák, korlátozzák a közönséghez való eljuttatását, akkor úgy tűnik, mintha nem születne produkció, vagy az alkotó nem lenne elég termékeny. A L’art pour l’art-nak egyetlen problémája, hogy Magyarországon működik.– Pedig a televíziók, elsősorban a nagy kereskedelmi csatornák falják a szórakoztató műsorokat. Talán a vezetőik úgy ítélik meg, hogy az abszurd humor rétegkultúra, amely nem versenyképes a blődlivel szemben?– Tizennégy éve mondjuk, hogy ez nem réteghumor. Amikor elkészültek az első televíziós felvételeink, kiderült, hogy a L’art pour l’art produkciója valódi tévés műfaj. A legkülönfélébb képzettségű, érdeklődésű és korú emberek szeretik, tehát ebbe a skatulyába csak bele akartak bennünket gyömöszölni. Ha úgy vesszük, a Monty Python és a Genesis együttes produkciója is rétegművészet, mégis világhírűvé tudott válni. A mi társulatunknak jelenleg sincs konkurenciája az országban, ugyanakkor – nem tudom sírjak-e emiatt, vagy nevessek – sokan próbálnak utánozni bennünket. Ez tehát azt mutatja, hogy nagy hatású az, amit mi csinálunk.– Nem színészekből, nem is hivatásos humoristákból alakult meg annak idején a társulat. Hogyan találtak egymásra?– Még 1986-ban alkalmi együttes állt össze, hogy Laár András önálló költői estjét kísérje. Engem például zenésznek hívtak. Már akkor is ugyanez volt a felállás, tehát három fiú és egy lány. Laár pour Laár néven léptünk fel. Miközben utazgattunk a költői esttel, folyt a buszban a poénkodás, és azon kaptuk magunkat, hogy összegyűlt egy estre való hülyeség. Kiderült, hogy egymástól függetlenül mindannyian ugyanazt a humort szerettük és ízlelgettük korábban is.Én például a gimnáziumban egy barátommal már abszurd jeleneteket írtam. Mondhatjuk tehát, hogy szerencsés találkozás volt. Ahogy alakult a produkció, jelentősen változott a humora is. Előbb az abszurd Laár-versek köré születtek jelenetek, majd keresni kezdtük azokat a jellegzetes figurákat, akik ehhez a műfajhoz ízesülhetnek. Ezért változott meg később a társulat nevének az írásmódja is. Azt jelezte, már nem Laár András műsoráról van szó, hanem egy csoport produkciójáról.– Milyen hosszú volt az út a hivatalos elismerésig, a sikerig?– Először az egyetemisták, a főiskolások „haraptak ránk”, amolyan underground együttesként működtünk. Négy-öt év kellett hozzá, hogy ritkán, de megjelenjünk a televízióban, és nyolc ahhoz, hogy elszabaduljon körülöttünk a pokol. A L’art pour l’art eljutott a nagy tömegekhez. Nem hisszük, akkor sem hittük, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt. Karinthy, Kosztolányi, Örkény vagy Alfonzó a tanítómesterünk volt. Mi csak divatba hoztunk egy műfajt, ami mindig is létezett. A sikerhez persze kellett az is, hogy Szászi Móni, aki akkoriban még amolyan „geggörlként” működött, kitalálja a Besenyő család alapötletét.– Kik a szerzők?– A szerző a társulat maga, valamint Lantos P. István barátunk, aki az indulás óta velünk van. A jelenetek, az ötletek általában kollektív humor termékei. Természetesen van némi munkamegosztás is.– Mindvégig voltak dalok is a jelenetek között. Az utóbbi időben még igényesebbé vált a zene, miközben a szöveg abszurd maradt. Érti-e a közönség, mi a komoly és mi a humor?– Majd mindegyikünk zenész, tehát nem tudjuk megtagadni magunkat. A Lila liba lemezen még valóban voltak zeneileg is vicces számok, ám mostanra létrehoztunk az abszurd műfaján belül egy másik vonulatot: valódi dalok „nem valódi” szövegekkel szólalnak meg. Tehát a zene is rendkívül igényes.– És kinek szólnak ezek a dalok?– Remélem, mindenkinek, aki fiatal vagy a lelkében fiatal maradt. Akkor hal meg ugyanis egy művészi produkció, ha a fiatalok kiesnek a közönség köréből. A művészetnek forradalminak kell lennie, progresszív jegyeket kell tartalmaznia.– De vajon művészetnek nevezhető-e a könnyű műfaj?– Az Illés-együttes vagy a Kaláka Kossuth-díja egyben az úgynevezett könnyű műfaj rehabilitációja is. Egyébként pedig azt mondom: szabad a pálya, lehet utánunk csinálni. Szerintem nem olyan könnyű ez a könnyű műfaj.