„Ha nyerek, megkeresem”

A régebbi korosztály számára ő nem más, mint „Lópici Gáspár, az utca hírmondója”, esetleg csetlő-botló labanc a Tenkes kapitányában, netán Láng Vince vagy Bors Máté körül sündörgő kiskatona. Szilágyi István színművészt ma is sokan felismerik az utcán: az utóbbi évek lottóreklámjának köszönhetően, amolyan „szerencseemberként” köszönnek rá.– Gondolom, ha az utcán közlekedik, önről „mindenkinek ugyanaz jut az eszébe”.– Erről inkább az embereket kellene megkérdezni, mert ha én mondom, hogy felismernek az utcán, az vagy dicsekvésnek, vagy reklámnak tűnhet. De tény, hogy amikor megszólítanak az utcán, abból az derül ki, hogy mindenkinek a „lottóember” jut az eszébe.– És mivel szokták megszólítani? Talán amolyan kéményseprős szerencseembert látnak önben?– Úgy tűnik, igen. Gyakran megesik, hogy lottószámot kérnek tőlem. Lehet, hogy egyfajta égi jelnek veszik, ha összefutnak velem, és azt hiszik, hogy emiatt lesz épp akkor szerencséjük. Azok is biztosak ebben, akikkel a lottózóban futok össze.– A lottózóban? Ezek szerint ön is lottózik?– Igen, régóta lottózom, bár időnként megesik, hogy a nagy rohanásban elfelejtkezem róla.– És milyen módszerrel tippel? Vannak állandó számai, netán rábökésszerűen tölti ki a rublikákat?– Régen voltak állandó számaim, ma már csak ötletszerűen ikszelek. Olyan is volt, hogy megnéztem, milyen számok voltak az előző hetekben. Végül is abban maradtam magammal, hogy sokféleképpen pártolhat az emberhez a szerencse, s utólag úgyis arra esküszik, amelyik beválik.– Volt rá példa, hogy valamelyik bevált?– Hármasnál nagyobb találatom még nem volt. De az is valami. Az már nem csak egy kettes...– Sok filmben, általában epizódszerepben lehetett önt látni. Hol kezdődött a pályája?– A főiskola után Egerben kezdtem. Akkor még úgy volt, hogy oda kellett mennie az embernek, ahova helyezték, nem volt választási lehetőség. Az első szerepem a Tartuffben a Lojális úr volt. Filmszerepekkel már korábban, főiskolás koromban megtaláltak. A filmeseknek, rendezőknek magától értetődő dolog volt, hogy a főiskolások közül válogattak a kisebb-nagyobb szerepekre. Abban az időben még elég sok film készült Magyarországon.– Általában mit mondtak, mit emeltek ki önről a kritikák?– Ki ezt, ki azt. Kevésszer kaptam igazán elmarasztaló kritikákat.– Mi volt a kedvenc színházi, illetve filmszerepe?– Utólag azt mondanám, hogy egyszerűen azokat a szerepeket kedveltem jobban, amelyeket jobban sikerült megformálnom. Talán Csehov Cseresznyéskertjéből Firs, az öreg szolga szerepe volt ilyen. De egyéb összetevője is van, hogy mihez fűződnek kellemes emlékek: a színésztársak, egy-egy darab próbáinak a hangulata vagy a rendező személye.– Ma már – jól ismert okok miatt – kevesebben járnak színházba, és igen kevés film készül Magyarországon. Rengeteg az állástalan, egy-egy szerepért az ország különböző részeibe vándorló színész, megint mások szinkron- vagy reklámszerepeket vállalnak el.– Valóban nagyot fordult a világ. Győrben épp most kezdtünk el forgatni egy olyan filmsorozatot, amely a mai magyar színházakról, a színészekről, a háttérben dolgozókról, vagyis a színház körüli életről szól. Több regionális tévé összefogásával készül ez a sorozat, amely az ország minden részébe eljut majd.– Az ember azt gondolná, hogy vidéken, ahol egy színháza van a városnak, jobban érdeklődnek az emberek a színház iránt.– Régóta pénz kérdése, hogy járnak-e színházba az emberek. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy rendszeres színházba járók legyenek. Azt, hogy mennyire ínséges idők járnak a szakmára, a vidéki színházakban talán még jobban lehet érezni. A vidéki színészre a nagy távolság miatt csak ritka esetben figyelnek fel, s kerül bele a most futó, s igen csekély számú tévésorozatokba.– Nem tudom, hogy vigasz-e, de az említett sorozatok közel sem olyan színvonalasak, mint amilyenekben régen ön játszhatott.– Azért nem olyan rosszak a mostaniak sem. Nem lenne szerencsés összehasonlítani a régi, több hónap alatt készült filmsorozatokat a maiakkal, amelynek a forgatókönyve hétről hétre, sőt, napról napra íródik. Az volna igazán jó, ha erre is, arra is, no meg egész estés filmekre is jutna pénz. A közönség is így járna jól. Természetesen nagy nosztalgiát érzek a Tenkes kapitánya, az Egy óra múlva itt vagyok, vagy a Bors Máté iránt.– Mikor a környezetemben néhányan megtudták, hogy önnel készülök interjút készíteni, mindenkinek ugyanaz ugrott be a Keménykalap és Krumpliorrból: Lópici Gáspár, az utca hírmondója. Ez a szerep még mindig kísérti? èè – Nem tudom, miért, de sokaknak valóban Lópici Gáspár jut rólam eszébe. És nemcsak azoknak, akik régen látták, hanem az ismétléseknek köszönhetően az utánuk jövő korosztálynak is. Talán azért maradt meg bennük ez a figura, mert egy nagyon aranyos, nagyon eltalált név volt. Olyannyira, hogy amikor felismernek az utcán, gyakran szemérmesen felteszik a kérdést: „Elnézést, de mi is az igazi neve?”– A Győri Színház mellett máshol is játszik?– Színházi munkám csak Győrben van. Csehov Három nővérében és Gorkij Éjjeli menedékhelyében kaptam szerepet. Emellett olykor-olykor tévés feladatot is kapok. Már kétszer voltam a Jogi esetekben, amit alapjában véve érdekes és jó játéknak tartok.– Ezek szerint filmbeli szerepre nem nagyon hívják.– Mostanában nem. De hát manapság kevés magyar nagyfilm készül. Hogy mégis, az általában a tavaszi filmszemlén szokott kiderülni. Mint már mondtam, lehet, hogy hátrányt jelent, ha valaki jobbára vidéken dolgozik. Vagy legalábbis nem hátrány, ha valaki folyamatosan Pesten található, és nincs elkötelezve vidékre. De az is lehet, hogy jobban kellene „nyüzsögni” a saját érdekemben, s többet tenni azért, hogy megtaláljanak.– Hogy találták meg a lottóreklámhoz?– Valószínűleg úgy merült fel a személyem, hogy előtte már szerepeltem néhány reklámban. Egy időben még bűnnek számított, ha egy színész reklámszerepet vállal. Aztán egyre többen kezdték csinálni, nevesek és kevésbé nevesek egyaránt. Akkor én is elvállaltam egy olyan reklámot, amiről azt gondoltam, hogy érdekes, és olybá vehetem, mintha egy epizódszerep volna. Amikor a lottóreklámhoz keresték a megfelelő embert, a színészegyeztetőn keresztül engem is felhívtak telefonon, s behívtak a válogatásra. A próbajelenet alapján a megbízó engem választott ki.– Ha jól emlékszem, egy idő után másvalakit akartak ön helyett, de a nézők viszszakövetelték a régi „szerencseemberüket”.– Akkoriban az utcán lépten-nyomon megszólítottak, és azt kérdezték, hogy miért volt szükség a leváltásomra. Mondtam nekik, hogy ez nem az én dolgom. Végtére is itt reklámról van szó, s a megrendelő biztosan valami újat szeretett volna. Utóbb láttam egy műsort a tévében, amelyben a reklámfogásokról volt szó, és ott azt mondták, hogy az én lecserélésem, majd visz-szahozatalom is csak egy reklámfogás volt. Nem tudom, ugyanis a reklámszakmának is megvannak a saját törvényszerűségei.– A szerződése tiltotta, hogy más reklámszerepet is elvállaljon?– Csak olyan reklámot nem vállalhattam volna el, amely a lottóreklámot negatívan érintette volna. Hellyel-közzel négy évig csináltam a lottót, de már lejárt a szerződésem, s egyelőre új reklámfilmet nem terveznek.– Lehet, hogy egyszer, valamikor majd úgy gondolják, hogy érdemes lenne megint önnel dolgozni?– Lehetséges. Ahogy látom, most inkább a skandináv lottóra helyezik a hangsúlyt, amit nagyon kedves reklámnak tartok, s határozottan tetszik.– Akkor az újabb hívó szóig csak magánemberként lottózik?– Igen, hiszen már a reklámszerep előtt is lottóztam. Jó, hogy mondja! Még mielőtt leutazom ma Győrbe, fel kell adnom a lottót. Látja, ha most nyerek, azt önnek köszönhetem. Most én mondom önnek azt, amit nekem szoktak mondani: ha nyerek, megkeresem.