Hattyúdal és más Csehov-történetek

Csehov Hattyúdal című drámájával, illetve a vele egybeszerkesztett, korai Csehov-novellákból összeállított „prológgal” nyílt meg pénteken a Thália Színházban a Jack Lang volt francia kulturális miniszter és Giorgio Strehler kezdeményezésére 1990-ben létrejött Európai SzínházakUniójának budapesti fesztiválja. A darabot, amelyet ma este mégláthatnak azok, akiknek sikerül bejutniuk a színházba, a villeurbanne-i Théâtre National Populaire társulata adja elő. A főszerepet azíró-színész-filmrendező-forgatókönyvíró igazgató, Roger Planchon játssza.Fővárosunk második alkalommal fogadja az unió tagszínházait. Először 1993-ban jártak nálunk.”Megértettem, hogy nincsen semmiféle szent művészet, hogy az mind csalás, hazugság, megértettem, hogy én rab vagyok, mások kedvtelésének játékszere, bohóc, mókacsináló... És akkor értettem meg a közönséget! Azóta nem hiszek én a tapsnak, se koszorúnak, ünneplésnek... Tapsol nekem... de idegen vagyok neki...” – zokogja a színházban felejtett idős, részeges komédiás, Szvetlovidov, akit Planchon alakít a Hattyúdalban, Csehov Kalkhasz című elbeszélésének színpadi változatában. Néhány éve Roger Planchon rendezésében láthattuk az Állami Operaházban Molière Dandin György című színművét. Tavaly a francia filmnapokon találkozhattunk a művésszel, amikor Toulouse-Lautrecről készült filmjének bemutatójára érkezett. A Hattyúdal budapesti premierje előtt arról kérdeztük, hogyan lehetséges, hogy ő, aki a világirodalom számos nagy klasszikusának művét színpadra állította, most rendezett először Csehovot.– Régóta tervezgetem, hogy megrendezem valamelyik darabját, de nem mertem megtenni. Elbátortalanodtam, talán épp azért, mert nagyon tisztelem. Persze a Macbethet is nagyon szeretem, mégsem rendeztem meg soha, és valószínűleg már nem is fogom megrendezni. Számomra Csehov a múlt század végének talán legjelentősebb írója. A Hattyúdal volt a legelső színpadi mű, amelyet életemben olvastam. Tizennégy éves lehettem, de rögtön éreztem, hogy remekmű. Akkor határoztam el, ha olyan idős leszek, mint a darabbeli Szvetlovidov, eljátszom a szerepét. Hatvannyolc éves vagyok, betartottam az ígéretemet.– Mi fogta meg ebben a drámában?– Ez az 1887-ben készült darab a vázlata mindannak, amit Csehov később megírt. Még a motívumok is ismerősek. Szvetlovidovot a színházban felejtik egy este, mint a Cseresznyéskert öreg inasát, Firszt az elhagyott házban. Ezzel a darabbal mindig az a probléma, hogy mit tegyen mellé a rendező. Önmagában túlságosan rövid, húsz-huszonöt perc. Kitaláltam – jó-e vagy sem, azon majd elvitatkoznak a kritikusok –, hogy Csehov korai novelláiból készítünk összeállítást. Ezek az elbeszélések mind színészekről szólnak, és abban az időben íródtak, amikor a Hattyúdal. A hangvételük erősen szatirikus, gogoli, itt még nem a nagy Csehov szól mulandóságról, magányról, életről és halálról. Egy kicsit burleszkszerű, ironikus prológust készítettünk, amely mintha a vén részeges komédiás álma volna. Ezután játsszuk el a Hattyúdalt.– Amely a művészsors foglalata is...– Az a zseniális Csehovban, hogy több mint száz évvel ezelőtt beszélt olyasmiről, ami sokkal később kezdte foglalkoztatni az embereket. Ma egész Európában sokan hangoztatják: művészet nem létezik, a művészet az emberiség egyik utolsó illúziója volt, meghalt, ahogy Isten is meghalt. A XX. század egyik legnyugtalanítóbb kérdése az, valóban meghalt-e a művészet. Csehov szinte szóról szóra azt fogalmazza meg a múlt század végén, amit mi is érzünk. Szeretem az olyan embereket, akik először mondanak ki fontos dolgokat. Nem csak a Bibliában vannak próféták. Dosztojevszkij Ördögök című regényében benne van az egész XX. század. Csehov nagyon szerette Dosztojevszkijt, de iróniával figyelte, látta benne a nevetségest is, főleg a nőalakjaiban. Számomra fontos ez az irónia, ezt próbáltam éreztetni a novellákból készült összeállításban is.– Hogyan tudja elérni, hogy „népszínháza” ma is népszerű, holott a színvonalból nem enged?– Ha már színházat igazgatok, úgy akarom csinálni, hogy az előadásaim kielégítsék a legszélesebb közönséget: a televízióhoz szokott legegyszerűbb embert és a legkényesebb ízlésű színházjárót. Ha nincs ez a kihívás, nincs értelme az egésznek. Tudjuk, hogy ez a kérdés nemcsak a színházban vetődik fel, hanem a zenében, a festészetben, a művészet szinte minden területén. A művészet soha nem általában népszerű, bizonyos formái népszerűek.– Többször elmondta, hogy a mai kornak nem a színház, nem is a film, hanem a televízió a népszerű műfaja. Villeurbanne-i társulata hol színházban játszik, hol filmez már vagy tíz éve. Kitart e módszer mellett?– Vannak, sokan, akik azt mondják, nem kell a televízióval foglalkozni, mindenki tegye a dolgát a saját területén. És vagyunk néhányan, nem sokan, akik azt mondjuk, a televízió a szerzőknek nagy kihívás. Bizonyítaniuk kell, hogy éppúgy képesek színpadra írni, mint filmre vagy televízióra. Mi ezzel próbálkozunk a magunk helyén. De eljön a pillanat, amikor szükség van a spanyol királynőre, aki fizeti a hajók költségeit, ha fel akarjuk fedezni Amerikát. Próbálom magyarázni a politikusoknak, hogy a világon hihetetlenül nagy igény van a képre, hogy olyan, ma még nem létező szervezeteket kell létrehozni, amelyekben a szerzők meg tudják valósítani mindazt, amiről beszéltem. A televíziót nem szabad lenézni, és nem szabad úgy tennünk, mintha nem létezne. Fel kell venni vele a versenyt. Nem törvényszerű, hogy csak a közönséges, a színvonaltalan kerüljön képernyőre. Biztos vagyok benne, hogy holnap vagy holnapután lesz olyan nagy európai miniszter, aki ezt megérti.– A lyoni régióban olyan filmtámogatási rendszert hozott létre, amely az egész világon egyedülálló. Hogyan tudta elérni, hogy fenn is maradjon?– Óriási területről van itt szó, ez a régió nyolc franciaországi megyét jelent, összesen tizenkétmillió lakossal. Sikerült meggyőznöm a képviselőket, hogy életbe vágóan fontos, hogy beruházzanak a jövő képkultúrájába. Arra különösen büszke vagyok, hogy a támogatást kivétel nélkül mindegyikük megszavazta a szélsőbaltól a szélsőjobbig. A régiótól kapott pénz évente tíz-tizenkét film elkészítését teszi lehetővé, az idén kivételesen harmincötét. De a filmet a régióban kell forgatni, ami ott helyben hoz jelentős hasznot. A kezdet kezdetén én adtam a saját pénzemet, és aláírtam egy kötelezvényt, hogy soha semmire nem tartok igényt. A régiónak nem volt joga kereskedni, vállaltam tehát a kereskedő szerepét – önkéntesként, ingyen –, hogy a filmgyártok kaphassanak pénzt. A rendszer így működik. De mi lesz, ha egyszer meghalok? Márpedig egyszer biztosan meghalok. Madame Tasca, az új kulturális miniszter megígérte, gondolkodnak azon, hogyan lehetne rendelettel megoldani a helyzetet. Ha sikerül, nagy győzelem lenne, mert azt jelentené, hogy egész Franciaországban el lehetne terjeszteni ezt a támogatási rendszert.– Min dolgozik a közeljövőben?– Négy darabot rendezek, és háromban játszom is. Budapestről Párizsba megyek, ahol a Théâtre de la Colline-ban van műsoron egyik színművem, a Cochon noir (Fekete disznó). Franciaországi turnéra indulunk a Hattyúdallal és A fösvénnyel, amelyet tavaly mutattunk be újra. Februárban Marivaux-premierre készülünk Villeurbanne-ban. Közben töröm a fejem az új filmem forgatókönyvén, de az írást csak februárban tudom elkezdeni. Azt ne kérdezze, hogy miről írom, de annyit elárulhatok, hogy a film alighanem összefügg majd mindazzal, amiről a Hattyúdal szól.