Heltai Jenő: Talált pénz

Kedves barátom, találtál-e valaha is pénzt az utcán? A lépcsőházban? A villamoson? Nem fillérekről, nem öt- és tízforintosokról beszélek, hanem százasokról, terebélyes, nagy összegről. Nem haragszol, ha megkérdezem: nyomban elhatároztad, hogy beviszed a rendőrségre, ahogy becsületes megtalálóhoz illik? Egy pillanatra sem rendített meg az a kísértés, hogy ezt a pénzt valamelyik ráérő tündér jóságos ajándékának nézd, befektesd egy kis drogériába, kávéházat nyiss belőle, és tisztességes, rendes, új életet kezdj vele? A pénzt természetesen visszaadtad. De amikor megtudtad, hogy ki vesztette el, nem dühöngtél azon, hogy valamelyik gazdag ember volt, szélhámos, csaló, uzsorás vagy egyszerűen csak a mások munkáján hízó, megrögzött szegénynyúzó? Akkor sem bántad meg, hogy visszaadtad?Kedves barátom, ne törd a fejedet, helyetted én felelek ezekre a kérdésekre. Velem megesett már, hogy nagy pénzt találtam. Kilencszáz dollárt. Akkor csakugyan nagy pénz volt, jóval nagyobb, mint ma. Ez sok esztendővel ezelőtt, az első nagy háború után történt, külföldön, egy híres, nemzetközi fürdővárosban, amelybe nyaranta a világ minden részéből ezrével tódultak a betegek, férfiak és nők, gazdagok és szegények. A fürdő kútjainak a vize egyformán gyógyított minden ismert és ismeretlen betegséget, a gazdag emberét is, a szegényét is. Demokratikus víz volt, a forrás állítólag ugyanaz a forrás volt, amely a zsidókat negyven évig kísérte a pusztaságban. A fürdő igazgatósága óvatosan titkolta és tagadta ezt a helybeli legendát, még plakátokon is hangoztatta, hogy a víz minden csöppecskéje árja. Kora reggeltől késő estig szakadatlanul nyüzsgött a tömeg a kutak körül, ki forrón, ki langyosan, ki hidegen itta a csodavizet, ki megfontoltan, aprókat hörpintett belőle, ki egy hajtásra kiitta. Ahogy az orvos elrendelte. A víznek mindegy volt. Közönyösen és mindenekfölött bőven bugyogott a földből, immár kétszáz év óta, éjjel-nappal, szüntelenül és harsányan. Akik a forrás szomszédságában laktak, lármájától aludni sem tudtak. De ki akart aludni?Este, a nagy szállókban kihívón zajlott az élet, dzsessz muzsikált, fiatal, öreg a tánc örömébe szédült. A fehér hajú, pápaszemes amerikai öregúr már a leves után táncra perdült, hogy addig is, míg a kecsegét kirántják, magával rántsa szomszédnőjét egy foxtrottba. A reggeli vízivók este pezsgőt ittak, a rulettasztalok körül hemzsegtek, vagy a hotelszobák meghitt magányában pókereztek. A bárokban hajnalig szólt a zongora, természetesen tapintatosan, halkan, hogy az igazi betegek álmát el ne vigye. Hivatalosan ugyan elrendelték az éjféli zárórát, de áthágói számára ez nem járt veszedelemmel, a cirkáló rendőrjárat nyomban kirótta, és nyugta ellenében rögtön átvette a büntetéspénzt, illedelmesen szalutált, és átment a szomszéd bárba. A mulatság háborítatlanul tovább folyt. Egyszerű és bölcs megoldás volt ez. Mintha mindenki sejtette volna, hogy ennek a világnak hamarosan vége. Éljünk addig, amíg lehet, kár minden elszalasztott percért.Ebben a tarka, nemzetközi elkeveredésben, a krupiék, parkett-táncosok, a dzsesszdobosok, a bárzongorások, a tenisz- és golftanárok, a bukmékerek, a minden hájjal megkent pénzemberek, a gyanús diplomaták, a kipróbált csempészek és a rikító, lármás nők zajos világában mindenki máról holnapra meg akart gazdagodni. A kutak körül és az erdők illatos ösvényein óriási valutaüzleteket bonyolítottak le. Ettől a betegek jobban gyógyultak, mint a varázslatos víztől. Mindenki a pénzről beszélt. Mi van a pénzzel, mi lesz vele? Egy francia tudós elmesélte, hogy van egy-két olyan néger törzs, amely túlvilági üzletekkel is foglalkozik: náluk az ember ráér arra, hogy a kölcsönkapott pénzt halála után a másvilágon fizesse vissza. Sokan érdeklődtek az iránt, hogyan lehet ezekhez a néger törzsekhez eljutni. Európa alig ocsúdott föl még a háborúból, együgyű békemámorban nyalogatta még felületesen behegedett sebeit, de... de mit lehet tudni? Mindenki a pénzzel akart védekezni a bizonytalan jövő ellen.Én a drága fürdőváros egyik nagyon szerény fogadójában laktam. Reggel is, este is lelkiismeretesen ittam a forrásvizet, bizakodón gyógyítgattam magamat, kerültem az embereket. Semmi sem könnyebb, mint a nagy tömegben egyedül maradnunk. Magányosságomat mégsem tudtam tökéletesen megvédeni, jó barátaim hébe-korba kitéptek belőle. Egyik este a nagy hollywoodi filmvállalat főnöke hívott meg vacsorára a Hotel Super Majesticba, a fürdő legdrágább és legelőkelőbb fogadójába. Azzal kecsegtetett, hogy a vacsorán megjelenik Ria Risotti, a Nagy Világédes, Hollywood legújabb filmsztárja is. A csodálatos művésznő magyar volt, egy budapesti színházból került az amerikai film karmaiba. Megmagyarázták nekem, hogy hazafias kötelességem a művésznőt üdvözölnöm, ennélfogva csakugyan felöltöttem frakkomat, és elmentem a vacsorára.Amikor a fogadóban megjelentem, a borotvált arcú, pápaszemes portás – inkább tudós vagy diplomata – sűrű hajlongások között mentegetőzni kezdett, hogy a filmvezér a sztárral délután kirándult a fürdőtől körülbelül egyórányi távolságban zsibongó „Hét kígyó-kút”-hoz, és autója hazajövet elakadt az úton. A kocsinak eltört a tengelye, a fogadóba telefonoztak másik autóért, az el is indult már, bocsánat a késedelemért, huszonöt-harminc perc múlva itt lesznek, talán előbb is. Addig parancsoljak az étterembe, a vendégek jó része odabent gyülekszik már, kitűnő koktél vár minket.Nem „parancsoltam az étterembe”, és mellőztem a kitűnő koktélt. Leültem a hall egyik karosszékébe, és vártam. Frakkos és szmokingos urak, meztelen vállú hölgyek tolakodtak méltóságosan az étterem felé, melynek nehéz, sárga selyemfüggönye mögül kihallatszott a szalonzenekar érzelmes bécsi keringője. Vártam öt percig... tízig... a hall lassan-lassan kiürült, egy-egy elkésett vendég cikázott még végig rajta, a zene elhalkult, az étterem lármája – beszéd, nevetés, tányércsörömpölés – fokozódott. Újabb öt perc... akkor eluntam a dolgot. Föl akartam állni, pipára akartam gyújtani. Ahogy zsebemet végigtapogattam, valami halkan megzizzent alattam... Éreztem, hogy papiroson ülök, levélborítékon, újságon vagy min. Tapogatózni kezdtem, és csakhamar fölfedeztem, hogy a karosszék ülése és a támla jobb oldala közé, a vágásba, lazán egymáshoz szoruló, kis papírdarabok csúsztak be, egy részük rálapult az ülésre is. Óvatosan megsimogattam az egyik papírdarabot... nem újságpapiros volt, nem levél, hanem pénz, nagy bankjegycsomó. Körülnéztem. A hallban egy lélek sem járt, fülkéjében a portás a leveleket rendezgette, egy nagy könyv fölé hajolt, szorgalmasan jegyezgetett benne, nem törődött velem. Aztán megszólalt a telefon, a portás fölkapta a kagylót, és harsányan beszélni kezdett.Óvatosan kihúztam a vágásból a papiroscsomagot, csakugyan pénz volt, bankó, mindenféle színű és értékű dollár. Lassan, kényelmesen megszámláltam. Nem kellett sietnem. A hall üres volt, a portás a telefonnal bíbelődött... senki sem látta, mit csinálok, senki sem tudta volna megállapítani, találtam-e a pénzt, vagy a zsebemből húztam ki. A pénz most már az enyém volt. Kilencszáz dollár. Vagyon. Zsebembe csúsztattam.Kedves barátom, te becsületes ember vagy. Én is az vagyok. Számomra egy pillanatig sem volt vitás, hogy ezt a pénzt viszszaadom. Mégis átcikázott az agyamon az a gondolat, mi történne akkor, ha nem adnám vissza. Ez a pénz nagyon rám fért. És életemben először ragadhattam volna üstökön a szerencsét. Életemben először adatott meg nekem, hogy büntetlenül elkövessek valami gazságot. Soha senki nem tudott volna róla. Talán bűn sem lett volna, hanem igazságszolgáltatás. Meg kellett volna leckéztetni azt a haszontalan fickót, aki ilyen hanyagul gyűrte a zsebébe, vagy azt a könnyelmű dámát, aki a retiküljéből ejtette ki. Akárkié volt, alighanem ebül szerzett pénz volt, gazdája megérdemli, hogy egy kicsit megleckéztessem.Amikor idáig jutottam, a portás befejezte a telefonbeszélgetést. Odaintettem magamhoz, és azt mondtam neki:– Itt, ebben a karosszékben pénzt találtam. Kilencszáz dollárt. Számlálja meg, és adja át a rendőrségnek vagy annak, aki elvesztette. A becsületes megtalálót megillető jutalom a magáé.A portás átvette a pénzt, szétfeszítette a karosszéket, nem maradt-e benne valami, aztán megköszönte, hogy a jutalmat átengedtem neki. Fülkéje felé indult, de megállítottam:– Kérem, állapítsa meg, hogy egyetlenegy dollárom sincs. Amit találtam, hiánytalanul átadtam önnek...A portás szabadkozott... ugyan kérem... fölösleges... úgyis tudják és a többi. De máris megmutattam a pénztárcámat, kifordítottam zsebeimet, sértődötten és mérgesen, nem úgy, ahogy tisztességes, hanem úgy, ahogy ostoba emberhez illik. A portás bocsánatkérően nevetett. Visszament fülkéjébe, a pénzt elzárta egy fiókba, azután megint írásaiba mélyedt.A filmvezér meg a sztár még mindig késett. Fölálltam, és egy másik karosszékbe telepedtem le. Talán abban reménykedtem, hogy ott is találok egy kis pénzt. Ha már benne vagyok!Akkor az étterem ajtajából izgatott, frakkos alak rohant be a hallba. Kopasz, kövér ember, gyűrött volt az inge, verejtékes a homloka, három-négy nagy gyémántgyűrű csillogott az ujján, fekete csontkeretes, nagy pápaszem az orrán. Egy pillanatig sem volt vitás, hogy amerikai. Odaszaladt ahhoz a karosszékhez, amelyből abban a pillanatban keltem föl, kívül-belül megvizsgálta, alája is nézett, mindenütt megtapogatta. Nyilvánvaló, ő volt a becsületes elvesztő. Csalódottan, aggodalmaskodón odalépett a portáshoz.– Megtalálták a pénzemet?– Miféle pénzt?– Ma délután alkalmasint itt a hallban kicsúszott a nadrágom zsebéből. Itt ültem, ebben a karosszékben. De ott nincs pénz.A portás bólintott:– Itt van nálam. Megtaláltuk. Szabad tudnom, mennyi az a pénz?A kövér ember föllélegzett. Zsebkendőjével megtörölte homlokát:– Ezer dollár. Adjon ide kilencszázat. A többi a magáé. (– Remek ember! – mondtam magamnak. – Keresni akar a becsületes megtalálón.)A portás kinyitotta a fiókot, és leszámolt az asztalra nyolcszáz dollárt. Azután kihúzta a fiókot és fölfordította. A fiók üres volt.– Ennyit találtunk. Nyolcszáz dollárt. Egy centtel sem többet.(– Ez is remek ember! – mondtam magamnak. – Nem bízik a becsületes elvesztőben. Előre levonja a maga százdolláros jutalmát.)A portás rám mutatott:– Ez az úr találta meg. A híres író. A karosszékben. Öt perccel ezelőtt. Ugyebár, nyolcszáz dollárt méltóztatott találni?Egy másodpercig sem haboztam, melyik gazembernek adjak igazat. A portás javára döntöttem. Ő a kisebb gazember, hadd keressen ő az ügyön. Azt mondtam:– Nyolcszáz dollárt találtam.A kövér ember felhördült:– Ha én ezret mondok, akkor legalábbis kilencszáz volt...Aztán elnevette magát:– No, mindegy. Nyolcszáz is jobb a semminél.Zsebre vágta a pénzt, azután meggondolta a dolgot, húsz dollárt letett a portás márványasztalára, barátságosan ránk vigyorgott, és azt mondta:– Ez a maguké!