Jezsuita szerzetes a chilei rézbányákból

Sokan Észak-Magyarország Pannonhalmájának nevezik a Miskolc hegyén, az Avason felépült katolikus gimnáziumotés plébániatemplomot. A vörös téglás épületegyüttes megfogjaa tekintetet a hatalmas, szürke panelrengeteg közepén.Ennek a templomnak papja a jezsuita Csókay Károly atya,és a gimnáziumot is a jezsuita rend irányítja.Középiskoláimat Kalocsán végeztem. Érettségi után közgazdaságtant tanultam egy évig, aztán a hozzátartozóim befolyására kémiai diplomát szereztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Egyetemista koromban volt egy kis ifjúsági közösségünk, ma így mondanánk: hittancsoportunk, és mert katolikus szellemben akartunk dolgozni, elhatároztuk, hogy mindnyájan külföldre megyünk. 1949-ben a Leuweni Egyetemen kezdte meg működését a Mindszenty-kollégium, ott akartam a doktorátust megszerezni kémiából. Leuwenben kértem felvételem a jezsuita rendbe. Belgiumban végeztem el a noviciátust, majd két évig filozófiai tanulmányokat folytattam. Elöljáróim Dél-Amerikába küldtek, ezért előbb meg kellett tanulnom spanyolul. Így a teológiai tanulmányokat Spanyolországban végeztem, Onában, ott is szenteltek pappá 1957-ben. Utána Kolumbiába mentem, ott kezdtem meg az apostoli munkát.Egy év után elöljáróim Chilébe küldtek. Népmisszionárius lettem az ország déli részén, a tanyavilágban lelkipásztorkodtam. Egy-egy hetet töltöttem a tanyaközpontokban, látogattam a családokat, a gyermekeket előkészítettem az első szentáldozásra, esetleg bérmálkozásra.– Hasonlít-e a chilei a magyar tanyákhoz?– Akkor Chilében egy-egy központban élhetett húsz–ötven család, sok gyerekkel. Templom sehol sem volt, az összejövetelekre a helyi iskolákban került sor. A tanyaközpontokon kívül kisebb falvakba is jártam, ahol volt plébános. Ugyanazt csináltam ott is, napi két szentbeszéd, szentmise, gyóntatás, esetleg hitoktatási előkészítés, mindenhol voltak házasságrendezések is. Primitív körülmények között éltek a hatvanas években az emberek Chilében, sok helyen még cséplőgép sem volt, nyomtattak, úgy verték ki a magot a kalászból, hogy a lovak futottak fölötte. Egészen középkori módszerekkel dolgoztak, és megdöbbentett, hogy milyen keveset kerestek az emberek. Némelyiknek arra sem tellett, hogy egy tányér babfőzeléket megegyen ebédre. Nem is csoda, hogy amikor meglátták, hogy a városokban sokkal könnyebben élnek, megindult az áramlás a nagyvárosok felé. Így keletkeztek a bádogvárosok.– Kétéves missziós munka után egy bányavárosba küldtek, az ország északi részére, a sivatag kellős közepére, a Chuquicamata nevű hatalmas rézbányába. Majd Santiago külvárosába hívtak, egy újonnan elfoglalt területen nagy lakótelep alakult ki, legalább harmincezer lakossal. Ezt Poblacion Nogalesnek, Diófatelepnek nevezték.– Találkozott magyarokkal Dél-Amerikában?– Bár Chile Magyarországhoz képest a világ vége, de azért mégiscsak összejött néhány magyar család, akikben megvolt a vágy, hogy időnként legyen magyar mise is. Ez roppant fontos volt az én számomra is, ugyanis a spanyol lassacskán jobban ment, mint a magyar nyelv. Kéthetente mondtam magyar nyelvű misét is, körülbelül 25 magyar családdal voltam kapcsolatban. Ez őrzött meg magyarnak.– Úgy tudom, végre magyarok között dolgozhatott ezután.– Chile után elöljáróim Kanadába hívtak, mert megüresedett a montreali plébánia. Chilében ketten voltunk magyar jezsuiták Deák Ferenc atyával, aki egyetemi tanár volt, és lelkiigazgató. Mindketten Montrealba kerültünk, sőt hárman, mert Chilla Rajmond atya is jött, ő lett a plébános. A montreali magyar templomot a szervita atyák építették, de már nem tudták tovább vinni, ezért kérték az ottani magyarok, hogy a jezsuiták vegyék át a magyar egyházközség lelki gondozását. A provinciálisunk elvállalta, így odamentünk. Montreal francia Kanadához tartozik, ezért fel kellett újítani a nyelvtudásomat, korábban, Belgiumban már megtanultam franciául.– Mikor térhetett vissza Magyarországra?– 1993-ban hívtak haza elöljáróim Magyarországra. Először Budapesten, a Jézus szíve templomban szolgáltam néhány hónapig, aztán Kárpátaljára, Ungvárra küldtek. Végül 1994 márciusában jöttem Miskolcra, ahol a templomépítő Mándy Zoltán atya mellett voltam káplán. Őt azután az érsek úr Egerbe hívta, így rám hárult a plébánosi szolgálat az Avas-déli egyházközségben. Ugyanakkor 1994 szeptemberében indult a jezsuita gimnáziumban is a tanítás. Öt éven át voltam miskolci plébános, utána, mint idős ember, magam kértem felmentésemet, de szívesen maradtam továbbra is a városban, újból mint káplán.