Kisújszállás utca

A lexikonban az áll – ha nem tudná valaki –, hogy Budapest Magyarország fővárosa. Tudtam én ezt gyermekkoromban is, tanultuk az iskolában, nézegettük a képeket a cikória pótkávé ajándékmatricáin, üdvözlőlapokon, álmodoztunk is róla ott valahol az isten háta mögött. Mikor felkerültem, mert ezt is úgy mondják, hogy felmegyek Budapestre, a visszafele utat meg úgy, hogy lemegyek vidékre, nos, mikor felkerültem, dobogó szívvel álltam a hatalmas pályaudvar kapujában. Ezt az érzést is csak az ismeri, aki nem itt született, ez talán valami ajándék nekünk, mint a pótkávéban a matrica: a dobogó szív és az áhítat. Nem kell mosolyogni, én ezt szép és természetes érzésnek hiszem, s meghatódva emlékszem vissza arra a fiatal emberre, aki voltam. Ha volt is bennem félsz és riadtság, bátran legyőztem, s úgy éreztem magam, mint egy álruhás királyfi, aki jogos birtokára érkezett. Egy felfedező, egy sarkkutató merészségével és kíváncsiságával vetettem bele magam a forgatagba. Ez is nemzedékek élménye, az én nemzedékemé és az előttem járóké. Mintha visszafelé csapott volna a nagy hullám, a lelket-hazát összeillesztő falukutató szép buzgalom: most a lentről jöttek fedezték fel a várost.Elhelyezkedtem a Ménesi úton a kollégiumban, ledobtam a motyómat egy ágyra, és elindultam napi felfedezőutamra. Az egyszerűség kedvéért felültem sorban a villamosokra, majd a buszokra, s végállomástól végállomásig utaztam, orromat az ablakhoz nyomva. Bérletem volt, időm is volt, kíváncsiságom pedig végtelen! S ha meguntam a zötykölődést, gyalog vágtam neki az utcáknak. Nem féltem, hogy eltévedek, vagy ha el is tévedtem, az külön izgalom volt, míg megtalálom a helyes utat, míg hazatalálok. Megsimogattam a szememmel, kezemmel az épületeket, a hidakat, a szobrokat, mint egy gyerek, s mint gyerekkoromban, boldogan suttogtam: „Stipi-stopi, enyém vagy!” Fáradhatatlanul s szinte önkívületben jártam a várost, nem tudtam betelni vele.Elképzelhető, hogy mekkora volt az örömöm, mikor ráakadtam a Kisújszállás utcára! Hiszen ez az én kisvárosom, ott születtem! Valami nagy biztonság járta át a szívemet, hiszen én akkor itt is itthon vagyok! Most már módszeresen kutattam az olyan utcákat, amelyeket vidéki városokról neveztek el. Meg is találtam őket sorban mind, a Debrecen utcától a Szekszárd utcáig, az Arad utcától az Újvidék térig.Érthető a lelkesedésem és az örömöm? Úgy éreztem, és ma is úgy érzem, hogy valami nagy dolog a helyére került, s nem csak a fejemben, szívemben. Világos és természetes lett, ami mindig is világos és természetes volt, hogy Budapest Magyarország fővárosa, és bölcs eleink ezt ilyen egyszerűen jelölték és nyilvánították ki. Azóta is életem talpköve ez az érzés, s nem lehet megingatni, mert megvan a helyem a világban.Szükségem is volt erre, mert hányatott évek következtek, 1957-ben otthagytam az egyetemet, a kollégiumot, de egy percre se kísértett meg, hogy elmenjek az országból. Ez se nem dicsőség, se nem érdem. Újra az utcákat jártam, de most már albérletek után vagy legalább egy éjjeli szállásért. Hogy is mondjam, most egy másik oldaláról ismertem meg Budapestet. Rémes odúkban laktam, azt sem tudtam mindig kifizetni, aludtam a Gellért-hegyen, éjszakáztam várótermekben. Néha kajánul gondolok rá, hogy bajban lesz az emléktáblákkal az utókor, szinte nincs olyan kerület, ahol ne fordultam volna meg. Érdekes módon ezek az utcanevek kimosódtak az emlékezetemből, nyilván védekezésből, nagy bajban lennék én is, ha el kellene sorolnom őket. De soha nem haragudtam a városra, végül is valahol mindig befogadtak, s végül is életben maradtam. És makacsul itt maradtam.Változtak az idők, s változott a helyzetem is. Ma már szép helyen lakom, s hosszú évek munkája után emberhez méltó körülmények között. Ifjúkori rajongásom a város iránt kicsit megfakult, de még parázslik, mint a nagy szerelem, amelyből sírig tartó szeretet lett. Budapesti lakos lettem én is, mint Arany János, mint Kosztolányi, akik gyönyörű verseket írtak e gyönyörű városról.