Kivégzés után

Rajk Lászlón, Szalai Andráson és Szőnyi Tiboron 1949. október 24-én hajtják végre a halálos ítéletet a Conti utcai – ma Tolnai Lajos utca – ÁVH-s objektum udvarán. Péter Gábor (altábornagy, az ÁVH vezetője) 1956. október 23-án déli 13 órakor tett vallomásában igen szűkszavúan nyilatkozik: „Reggel, amikor Rajk Lászlót felakasztották, hárman indultunk el Farkas Mihály lakásáról Rajk László akasztásához: Farkas Mihály (honvédelmi miniszter), Kádár János (belügyminiszter) és én. Már közvetlenül az akasztás után megjegyezte Farkas Mihály: »Elhoztam Kádárt, hadd lássa, nem árt«.” Kádár János feljegyzése még a börtönben készült 1954. július 2-án: „1949 októberében jelen voltam Rajk, Szőnyi és Szalai kivégzésén. Itt Rajk Sztálint és Rákosit éltette, Szalai pedig azt kiáltozta, hogy nem volt áruló, kínozták. Péter Gábor mindkettőre azt mondta: provokálnak. Még a helyszínen Szücs Ernő utóbb kérdésemre kezdte mondani, hogy Rajk kérte őt, adja át üdvözletét az elvtársaknak. Ekkor Péter Gábor közbevágott, és Farkas Mihálytól és tőlem azt kérdezte: nem akarjuk a Mindszentit (sic!) látni? Utasítást adott az elővezetésére, válaszunkat meg sem várva. Közben már folyton Mindszentiről beszélt, majd az odavezetett Mindszentivel komédiát játszva végleg elterelte figyelmünket a Rajk-ügyről s a kivégzésen történtekről.”Az egyik kihallgató, Károlyi Márton őrnagy 1955. szeptember 14-én a börtönben feljegyzést készített az aktusról: „Október végén vagy november elején egyik este Szücs Ernő (alezredes, Péter Gábor helyettese) közölte velem, hogy másnap a Conti utcai fogdában fogják kivégezni Rajkot, Szőnyit és Szalait, és nekem ott kell lennem, mert nekem kell Szőnyivel a siralomházban lennem. Egész éjjel nem tudtam aludni, de korán reggel ott voltam a Conti utcai börtönben. Rajtam kívül ott volt még Péter (Gábor), Szücs (Ernő), Décsi (Gyula alezredes, a Rajk-ügy egyik főkonstruktőre), Moravetz (László őrnagy), Farkas Vladimir (alezredes), Alapy Gyula ügyész és még mások, már nem emlékszem pontosan. Azt tudom, hogy később megjelent Farkas Mihály és Kádár János, és az egyik emeleti ablakból nézték végig a kivégzést. Amikor Alapy Gyula ügyész kihirdette előttük az ítéletet, s elvitték őket három egymás mellett levő cellába, hogy bevárják a hivatalosan előírt két órát a kivégzésig, nekem be kellett mennem Szőnyihez, és vele töltöttem ezt az időt. Moravetz Szalaihoz, Szücs pedig Rajkhoz. Szőnyi nagyon csendes volt, az ügyéről, az ítéletéről nem beszélt, csak a családjáról, főleg a fiáról. Nagyon sokat beszélt a fiával való dolgairól. Írt egy búcsúlevelet a feleségének és a fiának. Állandóan inni kért a közbe-közbe benéző Princz Gyulától (a leghírhedtebb verőcsoport vezetője, később ezredes), aki időközönként 1-2 kupica pálinkát adott neki. Én nem tudtam inni, hiszen az idegességtől majd felfordult a gyomrom, helyettem Princz ivott vele, mert ő ehhez ragaszkodott. A szomszéd cellából, ahol Szalai volt, állandó ordítozás hallatszott. Az idegességtől nem sokat hallottam, csak annyit, hogy Szalai Moravetzet többször ordítva kiutasította a cellából. Szőnyi alig-alig figyelt erre, csak néha mondta, hogy miért kiabálnak. Rajktól nem lehetett semmit sem hallani, ott csend volt.Először Szalait vitték ki, aki úgy kiabált még akkor is, hogy oda hallatszott, pedig az elég messze volt. Ekkor emlékezetem szerint azt kiabálta: »Becsaptak, ártatlan vagyok!« Szőnyi is felfigyelt ekkor, de semmi hatással nem volt rá. Mielőtt kivitték, a fiáról beszélt, s aztán odaszólt a két őrnek, aki kivezette, de inkább magának: »Siessenek, csak gyorsan túllenni!« Szőnyi külsőleg nyugodt volt, de azért belül rettenetesen ideges volt. Rettenetesen megviselt idegileg ez a két és fél óra engem. Ezután Rajkot vitték, aki állítólag azt mondotta, hogy »éljen az én magyar népem!« Ezt én nem tudom, csak mesélték, mert Rajk nem kiabált, s én ott voltam az egész kivégzés alatt a cellák előtti folyosón. Olyan idegállapotban voltam, hogy képtelen lettem volna a kivégzést végignézni. Csak akkor mentem fel az emeletre, a parancsnoki szobába, amikor vége volt az egésznek, akkor is a folyosón végig, az udvart nem is nézve. A parancsnoki szobában voltak Farkas Mihály, Kádár János, Péter, Szücs, Décsi, Farkas Vladimir, Moravetz és mások, már nem tudok többre visszaemlékezni. Ittak, gratuláltak egymásnak – nekem is –, ott tudtam meg Farkas Mihálytól, hogy kitüntetést fogok kapni – vígan voltak...Ezt a napot, ezeket az eseményeket sohasem felejtem el. Bár el tudnám felejteni! Ezután még ott, a helyszínen, úgy emlékszem, Décsinek átadtam, de lehet, hogy másnak, azt a búcsúlevelet, amit Szőnyi írt, s a hatóságon pedig megírtam a Szőnyivel töltött időről, hogy mit csinált stb., a jelentést, emlékezetem szerint, de nem biztos, Décsinek adtam ezt is oda. Tehát amint már fentebb leírtam, Farkas Mihály és Kádár János is ott voltak a kivégzésnél, nyilván hallották azt, amit Szalai András kiabált, hiszen én meszszebb voltam onnan, mégis hallottam. Ha nem tudtak volna az »ügyről«, akkor miért ment ez el a fülük mellett, ha utólag is, de meg kellett volna nézni, hogy igaz-e, hogy becsapták és mivel Szalait. Nem ez történt, ennek ellenkezője, egy csomó ÁVH-st ezért a »munkáért« kitüntettek, előléptettek – köztük engem is...”Mintegy két esztendővel ezt megelőzően Károlyi Márton 1953. július 20-án így ír „A Pártnak!” címzett levelében: „Szeretem a pártot, és szerettem is nagyon, de 1950-ben, megmondom őszintén, kicsit meginogtam. Szerettem (a pártot), de egyúttal nagyon féltem tőle. Nem értettem dolgokat, amit az ÁVH-val csináltat. (Én így láttam.) Ezeket a gondolataimat és azokat az eseményeket is, amelyek ezeket előidézték, el kell mondanom, mert enélkül nem lesz nyugtom soha az életben. (...) Ezeket soha senkinek, még a legközelebbi hozzátartozóimnak sem mondtam el, mert én a Párt titkának tartottam és tartom ma is ezeket. (...) Az egész Rajk-ügyet boldog örömmel és a bizalom legteljesebb reményében, nagy lelkesedéssel csináltam, egészen a kitüntetések kiosztásának (a kivégzések napja is ez) napjáig. Itt Décsi Gyulának volt egy kijelentése (»megyünk a vérdíjért«), a Szőnyitől elhozott gramofonok lejátszása otthon (a feleségem szórakozott, nem tudta, hogy honnan valók a lemezek), a Szőnyivel a siralomházban eltöltött két és fél óra (...) egy kisebb ideg-összeroppanást váltott ki belőlem. (...) A Pártra még akkor sem tudtam haragudni, hiszen a cél felé megy, és az szép és jó. Én áldozat vagyok, hát mit csináljak, bele kell törődni a sorsba. Arra is gondoltam, hogy a párt adta (szovjet emberek, hadsereg) ajándékba 1944-ben az életemet, neki köszönhetem a családomat, gyerekeimet, nyolc boldog évet, hát most el is veheti tőlem. Szép volt, jó volt, boldog voltam nyolc évig, elmúlt, de ezeket a boldog éveket a pártnak köszönhetem. (...) El kellett ezeket mondanom, nem azért, hogy védekezzek, hanem azért, hogy nyugodtan tudjak élni, s a pártot olyannak lássam, mint amilyen a valóságban. Minden embernek, aki nem ellenség – érdekeit képviseli, és az egész dolgozó nép jólétét, boldogságát akarja. (...) Én nem voltam, nem vagyok és nem leszek sohasem, bármilyen körülmények közé is kerüljek, a párt ellensége, ez utóbbi gondolat sokat foglalkoztatott a vizsgálat során végig és most és mindig.”A Legfelsőbb Ügyészség különleges ügyek osztályának 1954. október 18-án a BM vizsgálati főosztály vezetőjéhez intézett feljegyzése így szól: „Rajk László és társai, valamint a hozzájuk kapcsolódó személyek ügyének felülvizsgálata és bírósági tárgyalása során megállapítottam, hogy (az) 1949. (évi) vizsgálatban külön kiértékelő működött, aki a vizsgálók jelentéseit és az általuk készített jegyzőkönyveket kiértékelte, azokat »összhangba hozta«, illetve sorozatos és folyamatos valótlan jegyzőkönyvek felvételére adott útmutatásokat. Megállapításom szerint a vizsgálat eredményének értékelését 1949-ben a Rajk-ügyben Bauer Miklós volt államvédelmi őrnagy intézte.”Dr. Bauer azonban még 1954. február 21-én a következő levelet írta az MDP főtitkárának: „Drága Rákosi elvtárs! Nagy kéréssel fordulok Rákosi elvtárshoz. Az elmúlt évben a BM vizsgálati szervei ártatlanul és indokolatlanul 10 hónapon keresztül fogva tartottak. Ártatlanul és indokolatlanul szenvedtem 10 hónapon keresztül, ártatlanul és indokolatlanul szenvedett családom is. (...) A KEB ennek ellenére, polgári származásomra hivatkozva kizárt a Párt soraiból. Kizárt, annak ellenére, hogy a Pártnak számos polgári származású értelmiségi tagja van, akik közül a felszabadulás előtt bizony csak kevesen tudták – vagy akarták – tanújelét adni a párt iránti feltétlen áldozatkészségüknek. Kérem azonban Rákosi elvtárs, ne értsen félre: én nem azért érzem magam a Párthoz tartozónak, mert a Pártban vannak még olyan személyek is, akiket inkább a becsvágy fűt, mint a lelkesedés a munkásosztály ügye iránt – nem! Én azért akarok a Párt tagja maradni, mert ugyanabból a különös anyagból vagyok gyúrva, mint a többi kommunista, és azért, mert egyszerűen nem tudok más lenni, mint kommunista, nem tudok másként élni, csak mint kommunista, nem tudok máshová tartozni, mint a Párthoz, nem tudok másért élni, mint a Pártért! (...)Drága Rákosi elvtárs! Nagyon-nagyon nehéz helyzetben vagyok! Sokszor vívódom magamban, hogy mi a helyes, mit kell tennem, hiszen, ha valakit a saját anyja fojtogat, s mégis életben szeretne maradni, vigyáznia kell, nehogy az anyjának okozzon fájdalmat. Igyekezni fogok ezt mindenképp elkerülni.Nagy kéréssel fordulok tehát Rákosi elvtárshoz! Kérem, segítsen rajtam, nyújtson segítséget ahhoz, hogy visszakapjam párttagságomat, és munkába állhassak. Kérem, hallgasson meg személyesen is, ha bármilyen kételye lenne abban, amit most leírtam. Kérem, Rákosi elvtárs, bízzon bennem – és én nem fogok segítségére méltatlannak bizonyulni.”A Magyar Népköztársaság belügyminisztériumának 1963-ban készült, azon személyekről szóló kimutatása szerint, akik a munkásmozgalmi emberek ellen lefolytatott koncepciós perekben anyagi kártalanításban részesültek, Rajk Lászlónénak 252 ezer forintot utaltak át. A Rajk-ügyben részt vevő kihallgató és az ügyet konstruáló tisztek közül – akiket a későbbiek folyamán más koncepcióval fogtak le, s végül rehabilitáltak – dr. Bauer Miklós alezredes 10 ezer forintot kapott.Rajk László és két társa holttestét az ÁVH-sok egy sebtében ásott gödörbe hányták Budapesttől keletre. Ezután mésszel öntötték le munkájuk eredményét.„Az ÁVH volt a párt ökle, de az ökölnek nincs szabad akarata” – jelentette ki 2000. október 16-án dr. Bauer Miklós, aki az ÁVH-s időket követően először az igazságügyi minisztérium előadója, ezt követően pedig nyugdíjazásáig a Komplex külkereskedelmi vállalat jogtanácsosa, majd – saját szavai szerint – mint nemzetközi gazdasági ügyekkel foglalkozó ügyvéd szerzett „nagy szakmai tekintélyt, közmegbecsülést”. Mindvégig úgy érezte: „Én csak egy csavar voltam a szerkezetben.” „Aki azonban önként áll a gyilkosságra uszító politika szolgálatába, s elhallgattatván lelkiismeretét, emberellenes eszméket tesz meg meggyőződése és cselekvése céljának, az nem hivatkozhat többé arra, hogy csupán végrehajtója volt megbízói utasításainak. Gondolkodása és cselekvése ez esetben megegyezik azokéval, akiktől parancsait kapta. Ő maga pedig közönséges tettessé válik, és az is marad mindörökre.” Így szól a Majna-parti Frankfurtban 1963 és 1965 közt zajló Auschwitz-perben hozott elmarasztaló ítéletek megindoklása.