Méregtelenítés

Okos orvos barátaim hümmögve csóválják a fejüket, saccolgatják a testsúlyomat (van mit), faggatnak, hogy zúg-e a fülem (zúg), lesik, hogy remeg-e a kezem koccintás közben (még nem remeg), kérdezik, hogy mennyit szívok (sokat), majd felsóhajtva közlik, hogy méregtelenítsem a szervezetemet. Szeretem az orvosokat, főleg, ha nincs rajtuk a fehér köpeny, gyanítom, hogy átlátnak rajtam, nincs előttük titok, mindent tudnak rólam, ráadásul latinul, ilyenkor még fontosnak is érzem magamat, hogyne, hiszen tudós megfigyelés tárgya vagyok. De azért évek óta nem merek a röntgen elé állni, milyen lehet a tüdőm? A májam, a vesém, a gyomrom? Brrr! Tele van méreggel! Egy két lábon járó méregraktár vagyok! Beleborzongok a gondolatba. Azután elhessegetem a borzongást, meg a figyelmeztetést is. Győz a lustaságom, elhalasztom a testi vizitet, annyi macerával jár. De az intés mégis megfogan bennem, a szó szöget üt a fejembe, elgondolkozom, hogy milyen lehet a lelkem? Tele van méreggel! Nosza, méregtelenítsünk! Ezt egyedül is el tudom végezni, kényelmesen ülve a karosszékemben, s talán nem is fáj, nincs tűszúrás, tükrözés, katéterezés. Úgy szívjuk magunkba a lelki mérget, mint a kipufogógázt, vagy mint a klóros vizet, vagy mint a tévéműsorokat.Vegyük csak sorra e mérgeket. Itt van mindjárt az irigység! Szép sárga, úgy is mondják, hogy sárga irigység. Először ugyan elsápad bele az ember, utána jön a sárgaság, nagy foltokban terjed, kívülről is látható. Mint minden igazi lelki folyamat, ez is megváltoztatja a testet. Van kis irigység, ez olyan, mint a szeplő, van közepes irigység, ez már akkora, mint a májfolt, s van a nagy irigység, az egész valónkat átható, amitől úgy nézünk ki, mint egy óriási sütőtök. Mit lehet irigyelni? Ó, szinte mindent a világon, ami nekünk nincs, vagy ami van, de a másiknak több van, vagy szebb van, vagy másmilyen van! Végtelen a választék. Lehet egészen nevetséges apróság, itt megszűnik a józan ész, mint például Sz. K. szakálla, vagy Gy. T. szemöldöke, vagy H. Gy. jóstehetsége. Ki e méreggel a lélekből! Megvagyok szakáll, szemöldök s jóstehetség nélkül is!Érzem, hogy mindjárt könnyebb lett a lelkem. Nézzük a következő mérget: dühöngés! Szép piros, amely átmegy vérvörösbe, lila, gutaütéses árnyalatokkal. Kísérő tünetei: kiguvadt szemgolyó, harangzúgás a fejben, kötélvastag nyaki erek, kihagyó lélegzet hápogással keverve. Ez már komolyabb dolog, hacsak rágondolok, megindul a vér fölfele az erekben. Pedig amúgy derűs, béketűrő alkat vagyok, ha nincs bennem ez a méreg. S az a baj, hogy egyáltalán nem szabályozható, ezt is kiválthatja komikus kicsiség és világrengető baromság. Két vértolulás között azért vidoran megállapítom, hogy nem vagyok egyedül, tele van vöröslő fejű pukkancsokkal az ország. Ezért nem szeretek utazni tömegközlekedési járműveken, inkább gyalog megyek, de gyalog sem szeretek menni, mert állandóan zsúfolt a járda! De otthon ülni sem jó, mert csörög a telefon, vagy nincs vonal, vagy huzat van, vagy elromlott a fűtés, vagy sokat beszél a feleségem, vagy egyáltalán nem beszél. A dühöngésből fakadnak az alsóbbrendű származékok, mint a sértés, civakodás, duváskodás, duzzogás, és már végképp el van rontva az egész nap, az egész élet. Még a levegő is meg van mérgezve. S az intelligens, kedves, tehetséges ember (ez én vagyok) csak bámul, mint egy agyalágyult őstulok, s nem érti, hogy miért romlott el minden körülötte. Ki ezzel a ronda méreggel, ki vele a lélekből!Máris derű ragyog az arcomon, megtörlöm verítékes homlokomat, s mára abbahagyom, mert egy kicsit belefáradtam. Mert amúgy van még bennem méreg rengeteg, de talán van még időm is, hogy megtisztuljak tőle. S akkor mi lesz? Nem fogtok rám ismerni! Ülök az angyalok között, és titokban, sóhajtozva visszaemlékszem a régi méregzsákra, aki voltam.