Piros kendő

A feledékenység nemcsak aggkori tünet, ismertem fiatalokat is, akik ebben a sok kellemetlenséggel járó kórban szenvedtek. Ami végeredményben nem is igazi „szenvedés”, mivel egyáltalán nem fáj. Én már középiskolás koromban is észleltem magamon, hogy valami nincs rendben az észjárásom körül, mert gyakran otthon felejtettem a szószedetemet, a füzetemet vagy a matek-házifeladatot. Ezért már akkoriban sem jósoltak nekem nagy jövőt, fényes karriert. Különösen, amikor kiderült, hogy majd minden esernyőt elhagytam és a fejfedőim közül is többet.Akadtak azonban ismerőseim között nálam is feledékenyebbek. Olyanok, akik például ráültek a kalapjukra, mert elfelejtették, hogy előzőleg a székre dobták. Szülőfalumban ennél még izgalmasabb dolgot is meséltek, nem tudom, mennyiben felelt meg a valóságnak. Hogy a Balogh Jancsi, aki velünk szemben lakott a Gyepsoron, a lakodalomban felejtette a menyasszonyát: amikor jól berúgott, egyedül ment haza lefeküdni a nászágyba.Hallottam egy feledékeny építészről is, a nevét már nem tudom, aki elfelejtett lépcsőt építeni az emeletre, és amikor elkészült végre a ház, a fent lakókat kötélen húzták fel. És sorolhatnék persze tovább a szenilitás sok-sok megnyilatkozásából. Emlékszem, a Magyar Nemzet szerkesztőségében felhívott egy éjszaka a kerületi rendőrkapitányság ügyeletese, s megkérdezte tőlem, ismerem-e X. Y. hölgyet, akit az utcán igazoltatott egy rendőr, és ő a lapunkra hivatkozott. Bűne nem volt, de nem tudott hazamenni, mert elfelejtette a lakása címét. Igazolvány nem volt nála, de elmondta, hogy ő novellista, s a lapunkba is ír vasárnapi tárcákat.Siettem a megadott helyre, kiszabadítottam, valóban neves írónő volt, aki maga is restelkedett feledékenysége miatt. A nyolcvanadik évében járt, előkelő helyet foglal el a magyar irodalomtörténetben ma is, nem akarom kiírni a nevét. Említett feledékenysége ellenére életében még írt egy nagyszerű regényt. Amikor találkoztunk, mindig mosolyogva köszönte meg a segítségemet, s megmutatta kézitáskáját; egy kartonlapra nagy betűkkel fel volt írva a neve és a címe a telefonszámmal.Akik megérik az öregkort, mindannyian számolhatnak ilyen emlékezetkieséssel. Ami, mondom, nemcsak az idősek életét keseríti meg, mert bizony fiatalabb korban is előfordul. Volt egy emlékezetes eseményem ezzel kapcsolatban, pedig akkoriban nem is voltam még az aggkori szenilitás határán. Hatvan körül jártam.Egy reggel megkért a feleségem, fussak le a közeli Garay téri piacra, és vásároljak néhány ebédfőzéshez szükséges zöldségfélét. Éppen borotválkoztam, s ilyenkor mindig lekötöttem a hajam a mama egyik régi, emlékeket ébresztő fejkendőjével. Piros kendő volt, fehér babokkal. A mama babos kendője, amit annyira kedveltem mindig. Ezzel kötöttem le torzonborz hajamat.Gyorsan végeztem a borotválkozással, fogat mostam, majd magamra kaptam néhány ruhadarabot, és elindultam a piacra. Amint kiléptem házunk kapuján, egy túloldalon ballagó idősebb ember átintett hozzám: „Hogy van, hogy van?” Barátságos volt. Visszaintettem, és közben csodálkoztam, mivel nem ismertem az illetőt. Arra a megállapításra jutottam, hogy tulajdonképpen nem is annyira gonoszak és rosszak az emberek. Lám!Ballagok tovább, két diákforma legényke jön velem szembe az Abonyi utcában. Az egyikük nagyot köszön, meg is hajol. Mint a régi filmeken az apródok. „Jó reggelt kívánok, uram, hogy s mint szolgál a kedves egészsége?” Rájuk mosolyogtam. A következő járókelő nem szólt, csak huncutul rám nevetett. „No, lám csak!” – mondta a tekintete. A sarkon megálltam a nagy autószalon kirakata előtt. Ott mindig megállok, hogy megcsodáljam az új típusokat. Nini, döbbentem meg a tükörképem láttám: ki ez az őrült itt? Én voltam. A fejemen maradt ugyanis a mama piros babos kendője. Sietségemben megfeledkeztem róla. Akikkel találkoztam, nyilván hibbantnak néztek. Úgy is kezeltek.Pedig hát csak feledékeny voltam. Előfordul mostanában gyakran, hogy egyes dolgokról mintha egész társadalmunk hirtelen megfeledkeznék. Ki emlékszik már azokra a fáradt, álmos reggelekre, amikor Szabad Nép-félórára siettünk, hogy újabb és egyre jobb irányelveket kapjunk a kommunizmus építéséhez? S lám, hová jutottunk vele! Ilyenkor arra gondolok, bizony megérdemelné a nemzet, hogy feledékenysége miatt felkösse olykor a fejére azt a piros kendőt.