Séta a Templom-hegyen

A palesztin–izraeli béke esélyeiről s a mostani felkelés – az úgynevezett Al Aksza intifáda – hátteréről, mélyebb okairól beszélgettünk Uri Avnery izraeli baloldali politikussal Tel-Avivban és Szaeb Erekattal, a palesztin tárgyalóküldöttségvezetőjével Jerikóban.Uri Avnery: – Ariel Saron, a Likud vezetője azzal, hogy úgymond sétát tett a Templom-hegyen, tudatosan provokálta a palesztinokat. S ez a provokáció éppen azt az „eredményt” hozta, amelyet kívánt: általános felkelés robbant ki az országban.– De hát mindenkinek, még Ariel Saronnak is joga van – akár a rabbinátus tiltása ellenére is – a Templom-hegyre kocogni, nem?– Nem, nincs joga.– Miért nincs?– Mert az a mozlimok szent helye! Ráadásul Saron ezerkétszáz rendőr kíséretében, Barak kormányfő engedélyével ment oda, s az ember, ugyebár, nem megy el egy másik vallás szent helyére ezerkétszáz rendőr kíséretében. Ez nyílt provokáció volt, mégpedig azzal a céllal, hogy erőszakos reakciót váltson ki. S ez a látogatást követő napon be is következett. Mellesleg: az erőszak azzal kezdődött, hogy az izraeli rendőrök lőttek. Amikor ima után a palesztinok kijöttek a mecsetből, tüntettek Saron látogatása ellen, s a rendőrök – a tüntetés során – megöltek hét palesztint. Így kezdődött.– S vajon mi volt a provokáció célja? Mi állhatott a háttérben?– Ehud Barak elveszítette a többségét a knesszetben, azaz az izraeli parlamentben, s eljutott rövid pályafutása végéhez. Saron úgyszintén pályafutása végére érkezett, hiszen a saját pártja, a Likud éppen ki akarta rúgni, hogy visszahozza Netanjahut. Tehát mindkettejüknek, Baraknak és Saronnak egyaránt érdekében állt, hogy rendkívüli helyzetet és ezzel ürügyet teremtsen, s szükségkormány létrehozásáról tárgyalhasson.– Ez egyúttal azt is jelenti, hogy vége a békefolyamatnak?– A békefolyamatnak már régen vége. Nem ez a felkelés vetett véget neki, hanem pontosan fordítva történt: a békefolyamat idézte elő a felkelést.– Hogy érti ezt?– Amikor Ehud Barak másfél évvel ezelőtt hatalomra került, azt ígérte: tizenöt hónapon belül békét köt a palesztinokkal. Ám azóta nemhogy egyetlen centiméternyit nem haladtunk előre, vagyis egyetlen centiméternyi megszállt területet sem adtunk vissza a palesztinoknak, hanem éppen ellenkezőleg: a megszállt területeken új zsidó telepeket kezdtek építeni, méghozzá minden eddiginél gyorsabb ütemben. A palesztinok földjeiből mindenütt nagy darabokat kanyarítanak le, kisajátítják, s a zsidó telepeseknek adják őket. Hadüzenet nélküli háború ez, amely mind a mai napig tart, s érthető, ha a palesztinokban egyre csak gyűlt és forrt a harag. S miután Barak Camp Davidben elvetette, hogy az összes palesztin, mi több, az arab és a mozlim világ kérésének megfelelően Jeruzsálem iszlám szent helyei palesztin szuverenitás alá kerüljenek, már csak idő kérdése volt, mikor következik be a robbanás.– Pedig sokan Ehud Barakot tartják a béke iránt leginkább elkötelezett izraeli vezetőnek. Ez nem igaz?– Ehud Barak katonaember, s csak reméltük, hogy több lesz egy tábornoknál. De nem így történt: fogalma sincs róla, mi az, hogy béke. Soha életében nem beszélt egyetlen palesztinnal sem, nem érzékeli a másik fél reményeit, törekvéseit, félelmeit. S hogyan is köthetne békét azokkal, akiket megvet? Nem értette meg, hogy a palesztinoknak igenis szükségük van az önálló államra, s ennek a palesztin államnak mindazon területekre ki kell terjednie, amelyeket Izrael 1967-ben elfoglalt. S azt is tudja minden épeszű ember, hogy Jeruzsálemnek mindkét állam fővárosának kell lennie. Nem létezhet palesztin állam úgy, hogy a fővárosa ne Jeruzsálem, a város keleti, azaz palesztin része legyen. Nekünk egy De Gaulle-ra lenne szükségünk, de Barakunk van. S ez nagy különbség. Pedig kellene valaki, aki elég bátor ahhoz, hogy kimondja: hölgyeim és uraim, a béke lehetséges, igaz, magas az ára, de érdemes megfizetni, hogy véget vessünk valahára ennek a több mint száz esztendeje tartó konfliktusnak.