Sivatagból a jégmezőre

Egy szegedi kiskocsmában hallgatom a fiatalemberek elbeszélését, és olyan érzésem támad, mintha ifjúkori, kedvenc kalandregényeimet olvasnám. Első hallásra is rendkívül izgalmasnak tűnik, amit öt egyetemista átélt Izlandon, de amint a részletekről kérdezek, ráébredek: riportalanyaim ötnaponként olyan életveszélyben is voltak, amit itthon egyetlen honfitársunk sem élhetett át.A Magyar Földrajzi Társaság expedíciójaként Boros László, Folberth Péter, Gadányi Péter, Kicsiny László, a szegedi egyetem földrajz, geográfus és vegyész, illetve Kopasz Imre, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem földrajz szakos hallgatója ötven napot töltött Izlandon. Ebből harmincöt napot gyalogoltak, nyolcszáz kilométert tettek meg sivatagban, száztizennyolc kilométert pedig a gleccsereken. Olyan tájakon is jártak, ahol még madarat sem lehet látni, és olyan vidékről készítettek térképet, amit eddig ember legfeljebb csak repülőről látott. Ebben rejlik a magyar expedíció különleges jellege is. Több mint hetven kilogramm kőzettel tértek haza, ám a sors furcsa fintora, hogy tudásszomjuk miatt kis híján éhen haltak.Az öt huszonéves diák először fizikálisan készült fel a hosszú útra, hiszen a csoport valamenynyi tagja tisztában volt azzal: ha nem tudja végiggyalogolni a nyolcszáz kilométert, akkor megfagy.Alapozni, hegyet mászni a Kárpátokba mentek, a magyar rónaságon pedig a hosszú menetelésben edződtek. Az itthoni alapozást Boros László vezette, aki azt is elárulja: nem akadt olyan barátja és ismerőse, aki nem próbálta volna lebeszélni erről a vállalkozásról. Boros lakonikus tömörséggel így summázza a véleményeket:– Senki sem bízott abban, hogy meg tudjuk csinálni, amit elterveztünk.– Még a szponzorok sem?– Talán ők, hiszen összeadták a kétmillió forintot, amibe az út került, és jó szerencsét kívántak.– Reykjavíkban kaptak idegenvezetőt?– Nem kértünk. Megegyeztünk a légimentő-központ vezetőjével, akinek az útvonalvázlatot leadtuk, hogy keressenek, ha negyven nap után nem jelentkeztünk. Egy előztes forgatókönyv szerint akkor repülővel kutattak volna fel bennünket.Arról Folberth Péter világosít fel, hogy nem azért utaztak Izlandra, hogy kalandokban legyen részük. Persze sejtették, hogy arra is megvan az esélyük.– A Reykjavík mentőbázison becsületesen megmondták, biztonságunk érdekében semmit nem tudnak tenni. Ezért is készültünk úgy, hogy magunkra vagyunk utalva. Kiszámítottuk, hogy napi húsz-huszonöt kilométert kell gyalogolnunk. Ehhez napi nyolcvan dekagramm élelmiszert fogyasztottunk, ami persze nem sok, de a csomagba több nem fért. Vittünk magunkkal két kilogramm gyógyszert, amiből szerencsére egy szem tablettát sem kellett bevenni, ám amint hazaértünk, engem ledöntött a lábamról az influenza.– Akkor beszélgessünk az út legfőbb céljáról, a tudományos felfedezésekről.– Az izlandi lakatlan felföldön minden olyan természeti jelenség megtalálható, amiről írnak a földrajzi könyvek. Az összes európai természeti különlegesség tanulmányozható ott. Egymást váltják a gejzírek, a jégmezők, a vulkánok és még forró égövi sivatagot is lehet látni. Rendkívül szélsőséges az éghajlat, egyes helyeken a hőmérséklet naponta mínusz tizenöt és plusz huszonkét Celsius-fok között ingadozik. Ahogy kikerültünk a sivatagi homoki szélviharból, belezuhantunk a jégmezők fogságába. Izlandon félnaponként söpörnek végig az időjárási frontok. Szerencsére nem vagyunk frontérzékenyek.– Mi volt a feladatuk?– A kőzet- és talajmintagyűjtés. Ezenkívül azt tanulmányoztuk, hogy a jégmezők, a jégperemterületek milyen földtani változásokat okoznak akkor, ha a vulkanikus vidékekkel találkoznak.Az öt egyetemista nem gyalogolt hiába. Felfedezéseikről két könyvet írnak és többórás filmet vágnak össze. Tudományos berkekben nagy visszhangot váltott ki az első izlandi magyar gyalogos expedíció, Borosékat az ország számos nagyvárosába hívják tudományos élménybeszámolóra. Az út hozadéka azért valószínűleg ennél is több lesz. (Az izlandi sikeren felbuzdulva már szervezik jövő nyárra a tibeti barangolást.)Térképet akar elővenni Kicsiny László, de társai leintik. Pontosan szeretné megmutatni azt az útvonalat, amelyen végigmentek, de aztán önként lemond róla. Erre László megjegyzi:– A szélsőséges időjárás miatt az izlandi táj havonta változik. Az is előfordul, hogy egy folyó néhány év után tíz kilométerre arrébb hömpölyög régi medrénél. Mi csak elavult térképeket tudtunk szerezni, nem is mentünk sokra velük. Azokat a térképeket, amelyeket mi készítettünk, egy következő expedíció jól fel tudná használni.Valamennyien egyetértenek abban, hogy az első tíz nap megpróbáltatásai voltak a legnehezebbek. Arra nem számítottak, hogy az egyhetesre tervezett első útszakaszt tíz nap alatt teszik meg. Egyik nap a hőségtől izzadtak, másikon a hidegtől dideregtek. Szűknek bizonyult ötüknek a háromszemélyes sátor, ezért pihenni is csak nehezen tudtak. Álmukban gyakran attól rettegtek, a homok vagy a hó fújja be ideiglenes lakhelyüket. Kevesebb élelmiszert vittek, mint amennyi kellett volna, így a napi hatezer kalória helyett csak háromezer-nyolcszázat fogyasztottak. A hátizsákok súlya azért nem csökkent, mert a kenyér, a konzerv helyére kőzetek kerültek. Soha nem panaszkodtak, egymás szemére sem vetettek semmit. Tudták, az életük függ az egyetértéstől. Két alkalommal majdnem elvesztek.Lélekjelenlétük mentette meg az életüket. A viharos napot Folberth Péter így eleveníti fel:– Nem volt teljes a felszerelésünk, nem vittünk jégcsákányt. A gleccsert seprűnyéllel tapogattuk le. Azzal szurkáltuk a jégmezőt, nehogy szakadékba zuhanjunk. Egyik alkalommal a söprűnyél nem „jelzett”, óvatlanul belemeneteltünk egy gleccser alól kilépő folyamba, és kis híján elütött minket egy hatalmas jégtábla. Ha összeütközünk a jéggel, nem tudunk kijönni.Boros László egy másik nehéz helyzetről beszél:– A jégmező tele van repedésekkel, amelyeket a szél hóval fúj be. Egyikünk óvatlanul haladt előre, és jobb lába alatt beszakadt a jég. Húszméteres mélység tátongott alatta. Szerencsére észnél volt mindenki, ki tudtuk rántani a társunkat.– Hagyjuk a kalandokat – szól közbe Kicsiny László. Elmondja, hogy a kőzeteket most válogatják, de biztosak abban, hogy olyan mintát is hoztak, amiből nincs még egy darab sem Magyarországon. Ezért aztán az izlandi küldetés még nem ért véget, itthon folytatódik. Bár az első elismerést már megkapták a reykjavíki polgároktól. Amikor visszatértek, megtapsolták őket. Most az öt diák izgatottan várja a szakmai fogadtatást, hiszen expedíciójukat tudományos belépőnek tekintik.