Szakolcától a Latorcáig

Felvidéki műemlékkalauz címmel adta közre mintegy negyedszázados barangolásai és gyűjtőmunkája eredményeképp elkészült munkáját Ludwig Emil. A cím bedekkert sejtet, de a könyv több annál: valójában érzelmekkel és történelmi reflexiókkal gazdagon átszőtt kultúrtörténeti útikalauz – miként példája, a jó emlékű Divald Kornél könyve – olyan tájakról, amelyek múltját mostani gazdái tudatosan ködösítik, műemlékeit veszni hagyják, a valós história helyett egy sosem volt Szlovenszkót álmodva, a mai magyar átlagember viszont, főként a legifjabbak, a hazai bolsevista történelem(nem)tanítás „eredményeként”, a legelemibb tudnivalókkal sincsenek tisztában.„Különféle – családi, baráti, szépirodalmi – ösztönzések terelték érdeklődésemet a történelmi Felvidékre. Mikszáth, Krúdy és régi művészettörténészek könyveivel, részletes térképekkel felszerelkezve barangoltam be az elszakított felső-magyarországi vármegyéket, huszonnyolc év leforgása alatt vagy negyven részletben...” – írja a szerző, jelezve, hogyan kezdte meg történelmünk és kultúránk e páratlanul gazdag, lassan mégis feledésbe vesző tájainak, azok romló, de máig világító históriai, építészeti, irodalmi, ipartörténeti és spirituális emlékeinek számbavételét. Mert nemcsak a mérhető és látható motívumok ragadják meg a figyelmét: olyan változásokra, esetekre, rebbenő mozzanatokra is érzékenyen reagál, amelyek túlmutatnak egy útikönyv keretein. Ilyen például a lőcsei Brewer-nyomdával szemközti vendéglő teljes leromlása, a szepesváraljai közállapotok vagy épp a múzeumi idegenvezetők tendenciózus szövegei, ahogy Csák Mátétól a Thökölyekig, Madách Imrétől a selmecbányai M. S. mesterig és Mednyánszky Lászlótól Mikszáthig mindenkit szlováknak mondanak.A legnyugatabbra fekvő Dévénytől, Máriavölgytől és Szakolcától a keleti reménytelenségbe vesző Leleszig, Királyhelmecig és a boldogtalan (szlovák és ukrán részre szelt, amúgy magyarok lakta) Kis- és Nagyszelmencig vezet a szerző útja. Bejárja a romantikus Vág-völgyet, a Csallóközt, a bányavárosok (Beszterce-, Körmöc- és Selmecbánya, Korpona) környékét, az Ipolyon túli Nógrádot (Losonc, Fülek, Rimaszombat, Gács, Kékkő, Alsósztregova), a gömöri bányavidéket meg a hozzá kapcsolódó Szepességet. Utóbbi vidék hajdan tündöklő városait (Igló, Késmárk, Lőcse, Podolin, Poprád, Szepesbéla, Lubló) bebarangolva érzékelteti, hogy a hajdani szorgos és akkurátus cipszer mesteremberek világa mára csak kevesek emlékezetében él. Végül Zemplén meg a Rákócziak hajdan vadregényes Sáros megyéje zárja a sort. Itt is képzeletet megmozgató várak meg városok, templomok és kastélyok (Krasznahorka, Kassa, Eperjes, Nagysáros és Bártfa) és persze romlás, pusztulás.Ludwig Emil felvidéki barangolásra invitáló könyve egyszerre felemelő és lehangoló olvasmány. De ahogy a szerző érzékelteti, menteni kell, ami még menthető. Ezért is sorolja már-már mániákus szenvedéllyel a málladozó műemlékeket, és közöl róluk (maga készítette) alaprajzokat, mert ki tudja, hogy a ma még álló, bár romladozó épületek sorsa mi lesz holnap vagy holnapután. (Ludwig Emil: Felvidéki műemlékkalauz. Maecenas Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 1500 forint)