Találkozások Gdyniában

Egy fesztivál, ahol másodpercrepontosan kezdődnek a vetítések. Ahol nincs tolongás, nincsenek hisztérikus jelenetek. Van fesztiváligazgatóés van művészeti igazgató, akimindig ott van, ahol lennie kell.Mindenre figyel, és mindent számon kér, ha kell. Észrevétlenül. Gdyniában láttuk mindezt nemrég –a 25. filmfesztiválon.Három farmeros férfi gyalogol, vagy inkább szalad az utcán. Körülöttük tömeg. Ők mosolyognak, nevetnek, valósággal lubickolnak a feléjük áradó lelkesedésben. A lengyel film három királya: Daniel Olbrychski, Wojciech Pszoniak és Andrzej Seweryn. Őket láttuk néhány másodpercig a gdyniai fesztivál nyitófilmjének, Andrzej Wajda felújított régi művének, Az ígéret földjének díszbemutatója előtt. (A film alapja a Nobel-díjas Stanislaw Reymont regénye, és a múlt század végi, iparosodó Lódzban játszódik. A könyv nem volt sikeres, a film igen, 1975-ben Oscar-díjra jelölték.) A három színész, aki a régi-új filmben ma is lenyűgözi nézőit, az idén nem tudott eljönni Gdyniába: Olbrychski új filmjét forgatta, Pszoniak a krakkói színművészeti főiskolán rendezett, majd Belgiumban forgatott, Seweryn, aki évek óta a párizsi Comédie Francaise sztárja is, játszott. (Seweryn a főszereplője Teresa Kotlarczyk Prímás című, rendkívül nagy érdeklődést kiváltott filmjének is, amelyet Stefan Wyszynski alakja ihletett.) Legalább a filmszalagon elhozta tehát őket „civilben is”, ajándékba Wajda, aki ma is a közönség kedvence. Az ő „vendégjátéka” volt ez a jubileumi fesztivál. Az ígéret földjén kívül itt mutatták be Franciszek Klos elítéltetése című legújabb tévéfilmjét is, sorra játszották régi nagy műveit, megjelent új könyve, és díszpolgárrá avatta a hármas város: Gdansk–Gdynia–Sopot.– Az ígéret földje ma is ugyanolyan érzelmeket ébreszt bennem, mint 25 éve, a mi világunk előtt is úgy állunk, mint az ígéret földje előtt – mondja Wajda a bemutató után, de hozzáteszi, szó sincs róla, hogy azért vette volna elő ezt a filmet, mert újra kapitalizmus van.A kép erejéről beszél, meg arról, hogy most, amikor a lengyel film ébredezik, nem árt, ha emlékeztetnek arra, milyen volt a múltja. Egész csapat fiatal tehetség dolgozott együtt Az ígéret földjének forgatásán, és mindnyájan megszállottan hittek abban, amit csináltak – meséli. Három hónap alatt készültek el vele. Volt nap, amikor három helyen is forgattak. Olykor „szervezési csodákat” kellett produkálniuk. Hogy miért lett ilyen meglepően dinamikus ez a film? Talán azért – válaszol a rendező –, mert a szocializmus idején azt viselték el a legnehezebben az emberek, hogy lassú az életük. Érdeklődést csak „európai ritmusú” filmmel lehetett kelteni, és ezt most még húsz perccel meg is rövidítették. Valaki arról kérdezi, nem jutott-e eszébe, hogy a Márványember és a Vasember után arról is filmet forgasson, ami később következett. Gondolkodás nélkül felel:– Akkor a Szolidaritás bukását is be kellene mutatnom, és ezt nem akarom megtenni. A Szolidaritást én győzelemként szeretném megőrizni.Hogy mi történt a sztrájk idején és utána, arról Barbara Pec-Slesickával, Wajda gyártásvezetőjével, „a szervezési csodák előállítójával” beszélgethettünk – a budapesti Lengyel Intézet igazgatójának köszönhetően.Két filmet is forgatott akkoriban Wajda. Munka közben a filmes csapat kifogyott a benzinből, de a sztrájkbizottságtól kapott. Wajda kérte, hogy engedjék be a gyárba, hadd beszéljen Mazowieckivel, aki akkor már ott tárgyalt. Vitte magával a gyártásvezetőjét is, és amint mentek befelé a gyárudvaron, valaki odakiáltott neki: „Csináljon filmet a Vasemberről!” Wajda azonnal hajlott a kérésre. Varsóba visszamenet felkérte Alekszandr Scybor-Rylskit, a Márványember forgatókönyvíróját, írja meg a Vasemberét is. A dolognak híre ment, sorra jöttek az emberek, és mesélték a történeteiket, hozták a dokumentumokat. Varsóban kezdték a forgatást, és nagyokat vitatkoztak azon, hogyan fejezzék be. A Márványember bemutatása utáni tapasztalataikból tudták: csak akkor van reményük rá, hogy ne hallgassák agyon a filmjüket, ha sikerül kijuttatni Cannes-ba. A cenzúra huszonegy ponton követelt változtatást. Wajda végül néhány apró változtatásba beleegyezett. Sietni kellett, hogy kiérjenek Cannes-ba. Saját kezűleg vitték a kópiát 1981-ben. Aranypálmát kaptak érte.Hogy a Márványemberrel annak idején (1976-ban) mi történt, azt Maciej Karpinskitől, a gdyniai fesztivál művészeti igazgatójától is hallhattuk. A hatalom a hetvenes évek második felében elhatározta, hogy némi szabadságot ad a filmeseknek, épp akkor, amikor néhány érdekes politikai üzenetű film készült el: Zanussi Védőszínek című munkája és Wajda Márványembere. A politika annyira nem volt ostoba, hogy betiltotta volna két, már nemzetközi hírű művész filmjét. Más taktikát választott. A Védőszíneket a bemutató előtt a sárga földig lehúzatta a kritikusokkal. A Márványembert viszont ezek az urak meg sem említették. De mindkét filmet bemutatták, versenyben, a hazai filmfesztiválon. A közönség tüntetett Wajda mellett, aki itt megkapta a kritikusok különdíját. Azoktól a kritikusoktól, akik amúgy a hivatalos lapokba írtak. A szokott helyen nem adhatták át a díjukat, ezért a foyer-ban tették meg, óriási ünneplés közepette, a hivatalos díjátadástól elkülönülve.– Ez nagyon jellemző volt erre a fesztiválra, és a légkör is ilyen, pedig körülöttünk minden megváltozott – mondja Karpinski, aki a hadiállapot bevezetésétől 1987-ig az Egyesült Államokban tanított, akkor tért haza végleg Lengyelországba. – Gdyniában mindig pontosan meg lehetett tudni, és ma is meg lehet tudni, mi történik a lengyel filmben, azaz az életünkben. Merthogy Lengyelországban a filmekből követni lehet, mi történik az országban – állítja a művészeti igazgató. – A néző valóságos történelmi leckét kap, látja, milyen politikai, gazdasági, filozófiai, szellemi változások mentek végbe a hetvenes évek óta. Az amerikaiak ezt nem is értik. Nekik film és élet teljesen más fogalom, kivéve talán a vietnami háborút.Az idén lényegében változott meg a fesztivál rendje Gdyniában. Eddig csak a filmes szakmának (rendezőknek, producereknek, bel- és külföldi kritikusoknak, mozifenntartóknak, fesztiválszervezőknek és így tovább) volt bejárásuk ide. Az idén a nagyközönség előtt is megnyíltak a kapuk, de a két tábor szigorúan elkülönül egymástól. A zenés színház, a fesztiválpalota továbbra is csak a szakma akkreditált képviselőié. A nagyközönség a városi színházba is mehet, bizonyos programokra ingyen, és a nemrég megnyitott multiplexbe, a Silver Screenbe – ez a fesztivál partnere – válthat jegyet, ahol szakmai vetítéseket és kísérő rendezvényeket is tudnak szervezni, külön termekben.A mozihálózatot Lengyelországban is megviselte az átalakulás. A háború után kétezer filmszínházuk volt, ma 750 (negyvenmillió lakosra), és ezek többsége is persze a nagyvárosokban. A helyzet csak mostanában változik némileg – főként a sorra épülő multiplexek miatt.A lengyel filmtörvénnyel a művészeti igazgató nincs megelégedve. Nem is lehet – mondja –, mert gyorsan kiderült, hogy az 1987-ben elfogadott törvény nem jó, jelenleg pedig három különböző törvényjavaslat létezik, és mindegyik más-más csoport érdekeit képviseli. Mást várnak a filmgyártók és mást a producerek, nagyon erős a forgalmazók, illetve a mozitulajdonosok lobbija. Az utóbbiak a lehető „legliberálisabb” törvényt akarják, elvetik az európai kvótákat, ellenzik, hogy a mozijegy árának bizonyos százalékát visszaforgassák a nemzeti filmgyártásba. Pedig ez lenne a legjobb módszer, amint Franciaországban már bebizonyosodott, mert így a piacot uraló amerikai film táplálná a nemzeti filmgyártást. De ma az állami filmalap forrása még mindig a költségvetés, tehát az adófizetők viselik a filmgyártás terheit. Azok is, akik nem járnak moziba. De azért mintha megint valamivel többen mennének be a mozikba. Nem csak amerikai filmekre. Reneszánszukat élik a klaszszikus adaptációk, Wajda Pan Tadeuszának nálunk szinte elképzelhetetlen sikere volt: sok millióan látták. Most készül 13 millió dolláros költségvetéssel, Jerzy Kawalerowicz rendezésében a Quo vadis, és forgatnak szerény vagy szerényebb eszközökkel sajátos hangvételű, humorú filmeket a ma vagy a közelmúlt ihlette témákról. Játékfilmből évente húsz-huszonötöt. A gdyniai szemlén a rendezők a teljes termést felvonultatják. Nem válogatnak, mert úgy tartják, hogy azzal meghamisítanák a filmművészetükről kialakuló képet, jobb színben mutatnák, mint amilyen. Ők viszont mindent meg akarnak mutatni, ami a lengyel filmben történik. Jót és rosszat.